Online ismerkedés

Itt vagyok megint és ma az online ismerkedés a téma. Már régóta nézegetem, hogy meg kéne próbálni, veszteni ne veszthet vele az ember, ha nem jön össze, akkor se látta a másik fél a képemet, nem fogom magam előtte beégetni ahogy tiszta idegen izgulva hebegve-habogva próbálok vele flörtölni. Nincs kép, nincs semmi, csak valami emailes elérhetőség, meg esetleg egy két adat magamról, de ha akarom, el is rejthetem, és azzal osztom csak meg, akivel én akarom. Szóval itt tartottam, megunva az egyedüllétet, folyton azt kérdezgettem magamtól, hol a hiba. Tutira bennem, mert nem hiszem, hogy másnak sikerül, mint valami pasimágnes vonzza magára a férfiegyedeket, és akkor megvilágosodott...ha tök negatív képet alakítottam ki magamról, akkor a környezetem is olyannak fog látni, mint ahogy én látom magamat, szóval első lépés, hogy feltuningoljam magam, önbizalmat szerezzek. Na igen, de hiába a barátok segítsége, meg a tippek és trükkök, az ember olyan érdekesen van összerakva, hogy az ismerősi segítő kezet nem mindig fogadja el, és ha egy idegen tanácsol neki valamit, azt jobban a fejébe veszi és jobban megfogadja. Hogy miért? Passz, én arra gondoltam, hogy egy barátról tudjuk,hogy ha az igazat is mondja a szemünkbe, mégis talán kicsit enyhébben mondja, mert segíteni akar, meg azt akarja, tisztában legyünk a dolgokkal, de meg se akar minket bántani. Egy idegen viszont ismeretlenül és köntörfalazás nélkül a szemünkbe mondja az igazat. Na igen, nekem egy ilyen kellett, nem egy kis rugdosás, hogy lépjek már valamit az ügyben hanem egy akkora ütés, ami kiveri a fejecskémből ezeket a pozitív mesébe illő idillikus képzelgéseket. És akkor nekiálltam keresgélni a neten, hátha találok valami érdekeset...és találtam is. Neveket és linkeket nem mondok, nem reklámozni akarok, csak elmesélni, hogyan is jutottam idáig. Szóval, rábukkantam egy oldalara, először beleolvastam, és majdnem ki is léptem, mondván, na megint találtam valami agymosó maszlagot, ami elkezdi prédikálni, hogy hogyan szedjünk fel egy pasit, meg a szokásos tippeket fogja felsorolni. De aztán megakadt a szemem pár dolgon, végigolvastam, és gondolva, ez csak egy hírlevél, nincs neki semmi tétje, regiztem. És csodák csodájára, másnap már ott is volt a postafiókomban az első lecke. Megnyitottam, beleolvastam, és egész érdekesnek találtam, sőt, olyan anyagot kaptam, ami nem csak a párkapcsolatok terén, hanem más élettereken is megállná a helyét. Szinte faltam a betűket, a sorokat, és mintha rólam írták volna, teljesen felocsúdtam, hogy micsoda világban éldegéltem ezidáig. Voltak tippek és trükkök, de ami a legjobban tetszett, hogy első tippje nem az volt, hogy nyomás, húzz minit és indulj pasizni, hanem azt tanácsolta, előbb tegyünk rendet magunkban. Naugye, ezt már én is kitaláltam, de itt legalább segítséget is kaptam, mivel érdemes próbálkozni, hogy ezt elérjem, és rájöttem, ez nem ciki, segítséget kérni, főleg mikor olvastam, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal. És akkor leckéről leckére haladva eljutottam odáig, hogy ismerkedjek, és ne az legyen a fő cél, hogy egy embert megismerjek, hanem minél több emberrel lépjek kapcsolatba, hiszen ki biztosítja, hogy az első az igazi és legjobb, és az elutasításokat ne kudarcként éljem meg, hanem mosolyogva mondhassam, jöhet a következő. És így érkeztem el, hogy kéne valami oldalra beregizni, belekezdeni az ismerkedésbe újra, ha online is, de belekezdeni. Kezdetben megfordult már az eszemben, mielőtt felregiztem volna erre a hírleveles megerősítő "tanfolyamra", csak az első néhány oldal után megállapítottam, itt és így nem fogok találni senkit. De így utólag csak azt tudom kérdezni magamtól, mitől voltam ennyire biztos és határozott, hogy egyetlenegy jelöltet se fogok találni?

Nagy a választék, mégse találok semmit...avagy, melyiket a sok közül?

Itt ez a nagy választék, bemegyek egy boltba, először keresem az útbaigazító táblákat, merre is induljak, fáradhatatlanul válogatok a sorok között haladva, valamelyiknek a színe nem tetszik, másiknak a fazonja, vagy pont az én méretemre való hiányzik, van nagyobb is meg kisebb is mázsaszámra, de az az egy pont elfogyott. Érthetetlen. De az én legnagyobb bajom egy tök alap darabnak számító ruhanemű, a melltartó. Durva, és érthetetlen következtetéseket vontam le eddigi kudarcokban és cseppnyi reményt ígérő kutakodásaim során. Valahogy nem fér a fejecskémbe, hogy a pici mellű nőknek miért kínálnak nagyobb választékot a fehérnemű forgalmazók, mint azoknak, akiknek kényelmi okokból is szükségük lenne rá...jah, és miért van az, hogy ennyire eltérő a választék? Bemegyek egy boltba, keresem a méretem, de valahogy ez nincs, vagy nem létezik, nem értem. De akkor jöjjenek azok az észrevételek. Első, miért van az, hogy a melltartók 80-as körméret alatt C kosárnál megállnak, ha talál az ember D-t, akkor már sikerélmény, ne adjisten, még egy E, de akkor már tényleg fogja a melltartót, és örüljön, ne elégedetlenkedjen, hogy csak fehér színben van. Én is így vagyok ezzel, ott az a sok szép szín, tiritarkaság, vennék sárgát, kéket, pirosat vagy zöldet, de ami nekem megfelel, az csak fehér színben van, esetleg fekete, vagy szürke. Színesről álmodni se merek, már annak is örülök, ha egy E-s kosára kezembe akad. Most nem irigy vagyok, nekem nem gond, hogy A, B, meg C kosaras melltartókból ekkora a választék, de szerintem nem én vagyok az egyedüli, akinek 75-ös kellene D-s, E-s vagy F-s kosármérettel, és lejárhatja a lábát, mire egy darabot talál valahol. Meg ez valami hülye elv lehet, hogy ami nagyobb, az drágább, mert egy kicsibe kevesebb anyag kell, szóval még többért is tudjuk beszerezni az alapdarabnak számító fehérneműnket. És akkor jöjjön a kettesszámú kiakadás, amit még a mai napig nem értek...minek kell push-up-os szivacsbetét egy D-s, vagy annál nagyobb kosarú melltartóba? Azt még megérteném, ha valami pici szivacscsík bekerülne, hogy megtámassza a mellett, de azt nem tudom felfogni, minek az egészet kitölteni vele, felpróbálom, és annyi benne a szivacs, hogy nekem már nem marad benne elég hely. Szóval szép, hogy ekkora a választás, de tök örülnék, ha tudnék venni színes darabokat az én méretemben.

A másik nagy időtöltés a normális piperecuccok kiválasztása...na, irány a drogéria. Kinyílik az ajtó, és megcsap az illat, ahogy a férfi és női parfümök keverednek. Belépek, mi is kellene? Csak nagyon alap, ami tényleg kell a polcra, kéne sampon, na, meg balzsam...megvan a polc, és váááá. Van hajkisimító, meg göndörítő, meg fényesítő, meg kifésüléssegítő meg színvédő meg frissítő meg korpamentesítő meg ki tudja, mi van még, külön minden szín hajra, festettre, melírozottra, feketére, szőkére. Oké, leveszek egyet, mire jó, elolvasom a címkét, az ajánlást, látok egy másikat, az is miket tud, a móka, hogy a végén van egy csomó flakon a kezemben, én meg tanácstalan vagyok, melyik lenne a legjobb, ha dús lenne, vagy egyenes, vagy ragyogó vagy selymes, mindegyik tele van valami finomsággal, A.H.A kivonat, cink, mentol, nincs benne kollagén, van benne méhpempő..kész, elegem van, beleteszek egyet a kosárba, ha nem válik be, kihúzom a listáról, és majd választok egy másikat. Ugyanezt eljátszom a balzsammal, ott van még pár finomság, hőállóság meg UV védelem, meg ki tudja még mi. Nem rossz ez, elvégre ahány fej és ahány haj, mindnek más kell, csak ez a nagy választási lehetőségelőhoz egy problémát, a tanácstalanságot, hogy melyik is lehet igazán jó. Akkor ha ez megvan, irány a smink osztály, kell egy szemceruza, egy sima alapozó, ez még egyszerű, hozzámérem a bőrszínhez, és mehet a kosárba, a ceruzának meg a színét meg lehet állapítani ránézésre is, max bőrpróba, hogy jó-e az az árnyalat. Ha kell, bekerül a kosárba valamilyen csini púder, aminek nagyon tetszik a színe, megvesszük, de lehet, sose lesz alkalom használni, ha belegondolok nekem is hány olyan van, amit megvettem, aztán 1-2 alkalom után nem tudtam használni, maradt a fekete szemceruza meg a szempillaspirál. Juj, ha az is szép, valamelyik dúsít, a másik hosszabb és íveltebb pillákat varázsol, van, amiben ez mind megtalálható, a másikban van E-vitamin, ennek ívelt a keféje, vagy olyan speckós a feje, hogy ne tapadjanak össze a szempillák, egyet megfogok, nem kell nekem félméteres pilla, meg olyan dús, legyen a legegyszerűbb. Irány az arcápolás...ejj, itt is mekkora választék, eltér árban, ez tégelyes, a másik tubusos, ebben vitamin van, a másikban gyümölcskivonat, a harmadikban Q10, meg kollagén, meg ez simít, az feszesít, ránctalanít, ez száraz bőrre, amaz normálra, vagy vegyesre, ez regenerál és esti, amaz nappali, sok olvasás és tanakodás után landolhat a kosárba a többi szerzemény közé. De ha arckrém, kéne tonik is, csak győzzük türelemmel, mert mindet meg kell nézni és fontolni, hogy melyiket a sok közül. Az egyik tonizál, a másik hidratál és frissít, egy fertőtlenít, mattít, leszárítja a pattanásokat, eltüntetni a mitesszereket, tisztítja az arcbőrt, szóval van itt minden, mint a mesékben. Annyi mindent tudtak, hogy már meg se lepődnék, ha még beszélni is tudnának. De ha arcápolás, akkor bőrápolás, nem igaz? Szóval irány a testápolási részleg. Hol is kezdjem, kéne valami bőrradír, ha van arcradír, miért ne akarnánk mindenhonnan eltüntetni a felesleges és elhalt hámréteget, szóval ez mehet a kosárba, de ha nem vagyunk restek, otthon majd összekeverjük, hiszen olvasni lehet a neten, mi kell hozzá, egy kis cukor, meg méz meg olíva olaj és kész is, max lehet speckózni, valami finom fűszert bele, vagy gyógynövényt valami plusz hatás érdekében. úgyhogy marad csak valami testápoló. Itt mondjuk normális a kínálat, van normál, száraz bőrre, meg egy kicsit ezek megcsavarva, hogy száraz és még érzékeny is, vagy fakó, dehidratált, valamelyik feszesít, a másik állítólag eltüntetni a narancsbőrt, valamelyikhez görgős fejet adnak, hogy mélyebben be lehessen masszírozni a bőrbe, és jobban hasson. Itt is mondjuk elidőzök, mert megvan, milyen bőrtípusra kell, de itt az illatok a fontosak, egyiknek finom és szolíd, a másik émelyítően édeskés, a harmadik tömény, száraz, kicsit kesernyés, van gyümölcsös, csokis, kókuszos, vaníliás. Puff neki, még a kiszerelés változékony, ez pumpás, amaz csavarós-kupakos, vagy csak felpattintós tetejű, vagy tégelyes. Oké, ez is megvan, megnézem, felmérem a zsákmányt, megvan-e minden, a pénztár felé veszem az utam, közben töröm a fejem, mit felejtettem el? Ha fontos volt, otthon ha keresem, úgyis megtudom, mit felejtettem el, majd másnap bepótolom. És ez csak az alap, nem vettem semmi extrát, hajspray, vagy hajlakk, vagy zselé, nem vettem lábspray-t, vagy ilyen-olyan szérumot, ami eltüntetni a fáradt karikákat a szem körül, vagy a pici mimikai ráncokat a száj széléből...huh, ilyenkor érzem, hogy igen, jó nőnek lenni, csak fáradtságos.

Hisztis pasik...

Jó kis cím, igaz? Egyből megakad rajta a szem, mi az, hogy hisztis pasik. Elvégre keveset halljuk, hogy na, már megint hisztizik a csávó, mindig a csaj csapja ki a biztosítékot, mert most havija van, agyára mentek a hormonok, satöbbi, ki mivel magyarázza. Na, de mi van, ha ez az ellenkező nemre is igaz?

Mert ki állítaná, hogy a pasik sose hisztiznek. Jó, most nem a pici pöttömökre gondolok, hiszen a gyerekhiszti az más, nem tudja még elmondani igazán, mi a baj, úgyhogy így adja az ember tudtára...mármint én így próbálom felfogni.

De a pasik is igenis hisztiznek. És akkor most elemezzük a velem megtörtént hisztiket, mert gondolom mindenkinek van valami kedves kis technikája. Ott van az elsőszámú, igen, megint számozni fogom őket, mert lesz belőlük pár. Szóval ő az a típus, akinek van egy tabu témája, legyen az az anyja, egy korábbi exe, valamelyik sport, bármi. A lényeg, hogy van egy téma, ami ha előkerül, akkor már látszik,hogy gyülekeznek a felhők, és be kellene fejezni, még mielőtt rendesen belevágnék, mert baj lesz belőle. Nem sértegetem, csak megemlítek neki valamit. Erre a reakció, hogy én bunkó vagyok, tele a töke, hogy folyton baszogatom, és olyan stílus kerül elő, hogy csak lesek, hogy ez hogy jön ide, csak valamit megjegyeztem. Pedig nem mondtam, hogy az anyja egy boszorkány, és a kotyvaléka ehetetlen, vagy hogy a sport, amit éppen zombiként bámul a tv-ben értelmetlen, és valami hasznosabb élvezetesebb dolgot is csinálhatnánk helyette. Ő mégis kiborul, hisztizik, csapkod, hadonászik, és indok nélkül támad, sőt már kezdi sértegetni és előhozni a mi hibáinkat és esetleges hobbijainkat. Na igen, ennyi elég, ilyenkor jön, hogy kapja a kabátját, és azzal a szöveggel, hogy szív egy kis friss levegőt elviharzik, aztán kis idő után visszajön, és úgy tesz, mintha mi se történt volna, esetleg leül mellénk a kanapéra, és mintha előbb valami gonosz klónjával történt volna az összeütközés értetlenül bámul ránk.

Na igen, de a kedvencem akkor is a kettesszámú. Ő az, aki már az összeszólalkozás előtt tudja, vesztett a meccs, és kivételesen nem neki van igaza. Hogy érinti? Hát persze, hogy szarul, hogy egy nővel szemben veszít, lehet ez még annál szarabbul érinti, mintha egy gyengébb pasi keményen lezúzná. Mi a reakció, közbevág, nehogy elmondhassuk az érveinket, és mivel nem tud érvelni, egy menekülés marad, a támadás és a vállrángatás, hogy persze, csináld, ahogy akarod, ez akkor is hülyeség, az egész úgy rossz, ahogy van. És ha meg mered kérdezni, hogy oké, ha rossz, akkor mondja el, mi nem működik, hogy a hiba, mivel nem tudná megmagyarázni, legyint, hogy képtelenség velünk bármit is megvitatni, fejezzük be az egészet, hiszen úgysincs igazunk. Persze, akkor bizonyítsa be, nem igaz? Ő elégedetten továbbsétál, hogy na, a vesztes csatát is az ő oldalára fordította, és meg magamban nevetek, hogy a kis lüke alulmaradt, és milyen gyerekesen kezelte a helyzetet.

Akkor akivel még volt dolgom, az hármasszámú. Uhh, még visszagondolni is szörnyű, ahogy tüntetőlegesen nem szól hozzám, elmegyünk napokon keresztül szótlanul egymás mellett, én nem kérek bocsánatot, mert már számtalanszor eljátszottuk, hogy beletörődtem, és azt mondtam, oké, bocsánat, holott abban az esetben tényleg nem én bántottam meg. De nem, most erős leszek, és nem hagyom, akármennyire is játssza a sértődöttet, nem fogok én odamenni, amikor megint nem én tehetek róla, és ő nem képes beismerni, hogy hibázott, holott a múltkor is elnézést kértem, sőt, még napokig engeszteltem, amiért megbántottam. Ő bezzeg mit csinál? Duzzog, ott sündörög mellettem, nem kerülne neki semmibe, hogy azt mondja, oké, bocsi, most én szúrtam el, én voltam a barom, hanem mintha elvárná, várja, mikor mondom, hogy oké, fejezzük be, sajnálom. Na egy frászt, akkor duzzogunk hetekig, amíg megint bele nem fáradok, és azt nem mondom, hogy elég, hagyja abba a duzzogást, elnézést. Mert én olyan barom vagyok, és nem tudom tovább nézni, amit csinál, ahogy makacsul azt mondja, azért sem, egy férfi sosem hibázik...hehe, na persze :P

Na igen, a lista elég hosszú, én meg nem fogok kis esszét írni, mert mindenki csak beleunna az olvasásba. De azért ennek érdemes lenne utánanézni, hogy miért hisztiznek a pasik is olyan alkalomszerűen minden hónapban...talán nekik is havi bajuk van? :D

Hülye picsa vagyok...

Ja, meglepő, de én már nem tudok meglepődni, eddig se változtam, remélem majd legközelebb okosabb leszek. De valahogy nem értem meg az embereket. Itt ez a jóképű adonisz, minden tökéletes, kívánni se lehet jobbat. Gondolom, na, végre valóra vált egy álmom. Erre jönnek a gondok, először azt mondja, úgy szeret, ahogy vagyok, így lettem neki teremtve, satöbbi-satöbbi. Aztán jönnek a finom sanda célzások, hogy jó lenne, ha erről leszoknék, azt meg egy kicsit hanyagolnám. Na, mondom oké, akkor ennyit még bevállalok, ennyi változás belefér részemről. Na de ez sem elég, vérszemet kap, előkapja a vésőt meg a kalapácsot, és elkezd átformálni a kénye-kedve szerint...és mi a végeredmény? Részemről teljes szétesés, oda az egyéniségem, mert annyira igyekszem, hogy valami másra hasonlítsak, hogy teljesen kifordulok önmagamból...és mi a válasz a másik részéről? Jah, hogy már nem vagyok ugyanolyan, mint amikor megismert, teljesen megváltozott, rám se ismer, és már nem vagyok annyira érdekes...egyszóval a nagy igyekezet, hogy megfeleljek pont az ellenkezőjét érte el, unalmassá váltam, és már nem kellek...ezt megszívtam...

Amúgy sosem értettem a pasikat, tökre kiismerhetetlenek, sose értem, most mi bajuk van. Ott van mondjuk az Egyeszámú, nevezzük így, ne nevén, mert még később magára ismer, és bedurcizik. Szóval egyesszámú folyton kiakad, hogy én miért nem tudok az a gyenge nő lenni, aki nem tud egyedül megállni a lábán, aki ennyire önálló akar lenni, nem fogad el segítséget, ha nehéz dolgot cipel, vagy megköszöni, ha kinyitják előtte az ajtót, csak furcsállja...hát, egyesszámú nem tudja, hogy az elődje, akit számszerűen nem kettesszámúnak kéne nevezni, de hát másodszor kerül említésre, szóval marad kettesszámú folyton adta a kemény csávót, aki szerint egy férfi ha érzékeny, az tutira buzi, aki nemcsak beelőzi a csajt az ajtóban, de el is felejti megfogni, amíg az bekullog mögötte, jah, és akinek még véletlenül se jut eszébe legalább megkérdezni, hogy segítsen-e. Nála a nő csak egy szériatartozék, kell neki, de nem igazán becsüli, mert mint mondja, ha lelép van helyette másik...na igen, és ennek a kapcsolatnak ki issza meg a levét? Naná, hogy egyesszámú, mert nem tudja elhinni és felfogni, hogy én megszoktam, hogy csak vagyok a pasi mellett és nem érti miért furcsállom, ha kedveskedik, és úriember módjára viselkedik, pedig az lenne a normális. És tudja, hogy azt fogom mondani, hagyjad csak, bírom, mégis megkérdezi újra meg újra, de én így szeretem, mert tudom, figyel rám, sőt, ha nem kérdezné, még én lennék kiakadva, hogy na, ő is kezd bunkó lenni. Na igen, mi nők, ember legyen a talpán, aki kiigazodik, mit is akarunk, de nyugi, ha néha finoman nyöszörgök, vagy gyengéden nekiütöm a zacskót a lábadnak, kérdezd, hogy segítsek? És közben meg se várva a választ, tessék elvenni a kezemből, mert úgyse fogom bevallani, hogy kell a segítség, elvégre nem így vagyok beprogramozva.

Na, de mi van, ha egyesszámú már nem bírja tovább, és azt mondja, elég, keres magának valami csajt, aki engedi, hogy mellette férfinak érezze magát, és a segítségnyújtások visszamondásával teljesen megsérti teljes férfi mivoltjában? Akkor rácsesztem, de nagyon, és szívhatom a fogam, hogy na, ilyen lehet, nem lesz több. Sebaj, aki hülye, az hülye, meg a hibáinkból tanulunk. Csak az a ciki, hogy ezek a normális-arrogáns pasik nem ritmikusan egymás után következnek, mert akkor tudnám, hogy most figyelj kiscsaj, jön a "szőke herceg"...

Hisztis pasik

Mai témám a hisztis pasik. Persze, méghogy ők nem nem hisztiznének?! Kedvenceim tudnak lenni azok a pillanatok, amikor előtör belőlük a hiszti. És hogyan jelentkezik? Először kell valamilyen téma, egy ok, egy ürügy. Meg is van. Akkor további összetevő egy érdekellentét, vagy elég egy csipetnyi félreértés esetleg

Az a kis helyes kemény fenék...

Ilyenkor motyogom, hogy milyen igazságtalan is a sors. Én lemegyek futni, kocogni, köpöm a tüdőm, felülések, oldalra hajolás, hasprések és milliónyi láblendítés, és talán, mondom TALÁN egy kicsit meg tudom közelíteni azt, amit a pasik ingyen kapnak a természettől. Gondolok itt a finom kicsi és formás popókra, lapos hasra és hosszú vékony combokra. De ez így is kell, hogy legyen, mert egy női szem legelőször a kerekded almaszerű feneket stíröli, ha előttünk kavar az illető. Ő meg mit néz meg? Hogy a nő ott kerek-e, ahol és ahogy kell. Milyen is lenne az élet, ha

Bókhiányban...

Olvastam egy cikket, ha már itt a nyár, nem árt tudni, melyik ország férfiait mi tüzeli fel, mi az, amitől teljesen begőzölnek, mik a vágyaik és kívánságaik, és persze hogyan vélekednek rólunk.

Hát nem semmi, elég változatos képet festettek le rólunk...van, aki szerint féktelen bulikra vagyunk képesek, akiknek túl gyors, és pörgős az életvitelünk, és szerintük lassítanunk kéne egy picit. Van viszont, aki szerint túl merevek vagyunk, nem tudunk lazítani, valaki szereti a stílusunkat, másnak túl kihívó, vagy éppen túl szerény az öltözködésmódunk...ahogy nincs két egyforma ember, úgy az országok fiai is másképp vélekednek rólunk, magyar lányokról.

De az egyik, ami tényleg igaznak bizonyult, hogy a magyar nők is igenis vágynak a bókokra, de ha valaki bókol nekik, akkor megijednek, nem tudnak vele mit kezdeni. Jaj, tudom, a miért nem adnak a pasik virágot egy nőnek mániám, de most nem erre gondoltam, hanem arra, hogy kevés olyan emberrel találkoztam, aki igazán komolyan venné a bókolás és csábítás folyamatát. A leggyakoribb eset, amit eddig tapasztaltam, hogy valaki a modern világ vívmányait használja, mert annyira félszeg, és fél  visszautasítástól, hogy egy sms-t dob a kiszemelt hölgynek. Nem tudom, más lányok hogy vannak vele, azért én egy személyesebb felhívásnak sokkal jobban szokta örülni, mint egy telefonba mentett sablonnak, hogy szép a szemem, már rég szemezik vele - na itt a gond, mert ha szemezne velem, akkor észrevettem volna, és nem az sms-t olvasva nézném, hogy most meg mi van -  ha meg annyira szimpinek tart, nagy ez a világ, és van mindig lehetőség kettesben maradni, amikor oda lehet állni, és megkérdezni, hogy van-e kedve hozzá a hölgyikének. Lehet, hogy ti fiúk ezt a gyengeség jelének tartjátok, amikor ott a nagy alkalom, odaálltok elénk, és remegő lábakkal, jobban félve mint egy szóbeli vizsga alkalmával elhebegitek, hogy szeretnétek velünk járni. Kimondani nehéz, de szerintem ha a hölgyike mosolyogva elpirul, és igenlően bólint, mégis megérte, nem igaz? Mert valljuk be, az az sms elég személytelen, és hangulatfüggő. Ha éppen rossz passzban van a másik, azt olvas ki belőle, amit csak akar, másképp értelmezi, olvassa, és akár még sértően is értelmezheti. Meg hol a hatás?! Kap egy sms-t, és kész, lázasan markoljátok a telefont, a tenyeretek izzad, és a mobil kicsusszan belőle, szuggeráljátok a monitort, és egyre szövődik a sztori, hogy vajon miért nem írt még vissza?

De az fix, hogy bókokkal nem valami sűrűn vagyunk elhalmozva...nem azt mondom, hogy folyton legyeskedjetek körülöttünk, ha reggel kócosan felkelünk, mondjátok, milyen szépek vagyunk, mégha a kócos zilált haj és a csipás szemek láttán elmenekülnétek, nem hazugságokra vágyunk, hanem bókokra...és nem olyan sablonokra, hogy "te vagy a legszebb nő a földön", "gyönyörűbb vagy, mint valaha", ezek már lejártak, és ha számotokra mi vagyunk a legjobb, akkor se nagyon hisszük el, mert általánosítás...ha bók, legyen személyre szabott, de kíméletes...ha mondjuk imádjátok a csaj elálló füleit, de tudjátok, hogy ő mindig takargatja, nem kell eltitkolni, csak finoman kell a tudtára adni. Sajnos van, akit valamelyik tulajdonsásáért annyit csúfoltak, hogy felnőttebb korára már ha bóknak szánják is megsértődik, megharagszik, azt hiszi, most is csúfot űznek abból a "negatívumából".

De a bókok igenis kellenek, része kell, hogy legyen a flörtnek, kell, hogy az a leányzó teljesen elolvadjon, le kell venni a lábáról, éreztetni kell vele, hogy gyenge és végtelen, hogy a férfi imádja, megvesz érte, és így fogja elhinni, hogy neki mi vagyunk a legszebb az elálló füleinkkel, vagy kapafogainkkal, az O- vagy X-lábainkkal. És így fogjuk elhinni, hogy ennek az egy férfinak mi vagyunk a minden, a többi nő még a lábunk nyomába se érhet, mert úgy ahogy vagyunk egyediek vagyunk, és tökéletesek...

Beskatulyázva a hasonlóság miatt...

Eltelt egy elég hosszú idő, nem írtam, de most itt vagyok megint. Sajnos összejöttek a dolgok, és fáradtan nem volt erőm leülni a gép mellé...meg amúgy is, semmi jót nem tudtam volna írni, elszállt a Múzsa, és ha nincs ihlet, hiába erőlködnék, semmi jó nem jutna eszembe, és csak valami katyvaszt lesz belőle...

Na, de lényeg ami lényeg, így megint volt pár szabad percem gondolkodni...na igen, itt máris rosszul hangzik, én és a gondolataim, ajaj, mi fog ebből kisülni. És rájöttem valamire, hogy az embert a régi események és emlékek hogy formálják át az idők során. Na, tudom, nagy cucc, ezt eddig is tudta mindenki, de én arra gondoltam, hogy egy nő életében mekkora változásokat okozhatnak a pasik. Ha belegondolok, minden korábbi pasimban volt valami, ami megtetszett, a stílusa, ahogy öltözködött, ahogy beszélt, a szemei, ahogy megnedvesedtek vagy csillogtak, a gesztusai, a mimikája, minden. És mindegyiknek volt valami kis sajátossága, ami csak rá vallt. Aztán ahogy megyek az utcán, látok egy helyes pasit, hátulról, végigmérem, hümm, nem is rossz, micsoda formás fenekek, erős karok, áramvonalas idomok, és a hangja is mesés, férfiasan mély, és andalítóan zümmögő...aztán megfordul, és mintha arcon borítana egy pohár jéghideg vízzel, szó szerint összeborzadok, hogy huh, mégse olyan rossz. Aztán teszek pár lépést, és azon töröm a fejem, vajon mitől ábrándulhattam ki belőle ilyen hamar. Aztán leesett sok hasonló eset után...volt benne valami, ami egy korábbi kapcsolatra emlékeztetett, és eszembe jutottak az akkori gondok, bajok, kudarcok, és egyből a mesés idegent ez miatt a pici hasonlóság miatt beskatulyáztam a "VIGYÁZZ!!! VESZÉLYES!!!" alakok közé. Holott nem kéne, de mégse tudok vele olyan könnyedén beszélgetni, ahogy a szemébe nézek, mintha az a zafíros kékség nem is ezé a jóképű idegené lenne, hanem egy korábbi ex nézne vissza, ahogy nevet, a hajába túr, idegesen megigazítja a nadrágját, mind-mind egy korábbi kudarcot juttat eszembe, amitől megijedek, inamba száll a bátorságom, és semmi kedvem megint belekóstolni, mert a korábbi sikertelen kísérletekkel egy kalap alá véve még a kezdetekkor halálra ítélem a kapcsolatot. És kivel szúrok ki igazán? Mindkettőnkkel, mert neki nem adok esélyt, olyanhoz hasonlítom, akihez nem méltó, nem is ismerem rendesen, de máris félek, ő is majd csinál valami butaságot, amivel elszomorít, megbánt. De vesztes vagyok én is, mert futni hagyok egy újabb lehetőséget, esélyt se adok a "Nagy Ő"-nek, meg se akarom ismerni igazán, mert úgy vélem, jobb is így, ha hasonlít, ő is ugyanolyan lesz, mint a másik volt! Hülye vagyok, nagy nagyon, felelőtlenül pakolom szegényt egyik skatulyából a másikba, és mekkora szemét vagyok, hiszen mi jogon merem elítélni, még nem is ismerem igazán, mégse hagyom neki, hogy rendesen bemutatkozzon...de akkor javítsuk ki a hibákat, nagy levegő, csak a szépre gondolok, belenézek azokba a hatalmas zafírkék szemekbe, elmerülök a kékség hullámaiban, és hagyom, had beszéljen Ő is...ki tudja, de remélem kellemesen fogok csalódni...

Szeretlek, szeretlek...

Mitől is válik ez a kifejezés annyira elcsépeltté? Sajnos ma már annyira közkedvelt, hogy ez a szó, ami leveszi a nőt a lábáról, ha a férfi gyengéden átkarolja, és azt mondja a szemébe nézve, "szeretlek". Van, aki ezt komolyan gondolja, de van, aki csak azért mondja, hátha ezzel megpuhul a pipi és benne lesz egy gyors numerában. És sajnos hála a kapitalizmus pénzszippantó ünnepeinek - itt főleg a Valentin-napra gondolok - amikor a szeretetet egy puha plüssmacivan egy doboz desszerttel vagy néhány szál vörös rózsával ki tudjuk fejezni. Na ne már, de komolyan. Ennek az ünnepnek annyi a haszna, hogy a cuccokat 2-3-szor annyiért rásózzák az emberre, és főleg felesleges dolgokat veszünk, a csoki elfogy, de a maci ott fog porosodni az évek során gyűlő medvegyűjteményben, ránézünk, azt mondjuk, jah, ezt az XY-tól kaptam, mert szeret. Hát igen, és XY annyira biztos akart lenni a dolgában, hogy a megvett macinak még a pociján is ott éktelenkedjen ez a sablonossá vált kijelentés.

Mert azt mondom, aki igazán szereti a másikat, az nem csak az évnek ezen az egy napján lepi meg a másikat, nem csak ezen a napon rohan, hogy minden divatos kiegészítője meglegyen. Meg ez a "szeretlek" dolog is néha olyan elcsépeltnek hangzik, és sajnos hajlamosak lehetünk arra, hogy megszokásból mondjuk a másiknak, ahányszor megcsókoljuk, megöleljük. Ilyenkor meg elgondolkodunk, hogy ez most tényleg szívből jött, vagy már megszokta, és olyan lett, mint amikor átkapcsoljuk a TV-t, mert úgyse nézi mert már rég elaludt rajta, felriad és rávágja félálomban, hogy "na, mivanmivan, néztem a TV-t, ne kapcsolgasd". Megszokta, és mindig az adott helyzetben ezt mondja.

Meg a másik, amikor már kicsit idegesítően hat ez a szó, ha minden egyes 5 percben elhangzik. Láttam már pár srácot, akik már a vészkijáratot keresték, amikor a csini csajszi rajtuk csüngött, gügyörészett nekik és folyton mondogatta, mennyire szereti őt. Lehet a csávónak rossz volt a rövidtávú memóriája? Nem hinném, de már engem is kicsit idegesített. Vagy a másik, amikor cuppannak a puszik, elcsattannak a csókok, és minden puszi előtt azt mondják egymásnak, szeretlek. És mit hall a külsős? Szeretlek-cupp-szeretlek-cupp...egy idő után elég idegesítő tud lenni, és elcsépelt, mert ha valaki ilyen sokszor ismételgeti, mennyire szeret két dologra tudok gondolni. 

Vagy ennyire bizonytalan, és úgy gondolja, minél többször ismételgeti, annál jobban meg tudja győzni a másikat hogy tényleg mennyire szereti, vagy szeretné végre ezt az egy szót hallani szíve választottkjától, mert azt hiszi ez a "szeretlek"-szóáradat talán megtöri a makacsnak vélt lovagot, és majd kiönti nekünk szíve vágyát és minden velünk kapcsoaltos érzését. Ugyan, ezt ugye tényleg nem hisszük el?

Hiszen mit ér az, ha azt mondjuk, szeretlek, de nem is gondoljuk komolyan, csak ez olyan felszínes és berögzült dolog? Azt mondják, aki igazán szereti a másikat, az szavak nélkül is megérti, és már annyira ismeri a gondolatait, hogy szinte befejezi a mondatot a másik helyett. Lehet nem mondja el napi százszormeg ezerszer, hogy mennyire imádja, mégis midketten tudják, mit és hogyan is érez a másik.És ez az igazi szeretet és szerelem, ami akár százszor is többet érhet, mint egy kimondott szó, ami mögött nincs érzelmi háttér.

De azért ha tényleg szívből jön ez az egy szó, mindenkit levesz a lábáról, és teljesen elolvadunk tőle...

A páratlan sose jó...

...és ez tényleg így van. Ahányszor szórakozni mentem másokkal, amint páratlanná vált a felállás, valaki mindig félrekerült. Sajnos ez még a legnagyobb odafigyelés mellett is előfordul, de a legjobb, ha páros a felállás. Ilyenkor páronként is lehet beszélgetni, senki nem marad ki semmiből, nem ül kukán, és bámul ki a fejéből, hogy jó a társaság, csak nincs kivel miről beszélgetni. De egy baráti társaságnál még nincs is gond, de ha már egy pár mellé kell becsapódni, az mindenki számára kínos lehet. Sajnos nemegyszer előfordult, hogy részese voltam ilyennek, és ilyenkor egyből mi jut eszünkbe, hogy na, lehet ki kéne hagyni, vagy menni egyedül, mert esetleg zavarom a másikakat, attól függetlenül, hogy azt mondták, menjek nyugodtan, nincs vele baj. De ha nekik nem is okoz gondot, mások egyből mire asszociálnak? Na, itt egy magányos csaj, jött, hogy nézze smaciznak meg ölelkeznek a szerelmesek, meg hogy nincs neki senkije, most jött legeltetni a szemét irigykedve másokon.

Bár ezt sosem értettem, hogy hármasban miért nem lehet szórakozni menni. Ha egy pasival megy két csaj, egyből a kedves hölgytársak

Ismét itt...

Majd egy hónapja, hogy utoljára írtam valamit. De visszatértem, igyekszem megint írni, ahányszor eszembe jut valami érdekesnek ígérkező téma, és persze amikor időm is engedi.

Most egy videót hoztam nektek, aki már látta, annak nem lesz újdonság, de kihagyhatatlan, nagyot alkot Mark Gungor, ahogy bemutatja a férfi és a női agy közötti különbséget.

Jó szórakozást!

Kimerítő, de megéri...

Elkezdődött megint egy újabb hét. Még csak kedd van, mégis olyan érzésem van, mintha már a hét fele eltelt volna, és igen, tényleg. Holnap szerda, aztán csütörtök és péntek, és megint itt a hétvége. Sajnos annyira gyorsan megy az idő, főleg mostanában, amikor előjönnek az időpontok és a a határidők, és kezdi az ember úgy érezni, hogy kicsúszik a lába alatt a föld. Én is így vagyok vele. Egyre több határidő közeledik, valamivel szerencsére már végeztem, ás félbehagyottan várja, hogy végre befejezzem, másnak meg még neki se tudtam állni. A dátum meg ott közeledik, már majdnem csak rohan felém, én meg hiába menekülhetek, nem bújhatok el a kötelességeim elől.

Hála a folyamatos hajtásnak, kezdek agyilag elfáradni. Gondolkodni alig tudok, pedig most lenne rá a legnagyobb szükségem, hogy kitaláljak valami új dolgot. Kellene egy kis kraft, vagy egy kád forró fürdő, elmerülni egy kicsit az illatos habokban, és egy kicsit lazítani. De ezt eltartalékolom hétvégére, marad ez az aduászom. Még három nap van, azt féllábbal ki lehet bírni. Meg nem is így állok hozzá, hogy teljen el minél hamarabb. Annak semmi értelme. Inkább lassítanám, semmint hagynám elrohanni. Hogyisne, aztán majd megint bánhatom, hiába lesz péntek este, hogy elment egy hét megint, és alig tudtam valamit véghez vinni. Így is elrohan, és amikor hasznosan töltöm is bánom, milyen hamar eltelt az idő, hogy reggel felkeltem, és elment a napom, igaz, hasznosan, de mégis, valahogy úgy hajtom este a párnára a fejem, hogy valami hiányzik, valami kimaradt. Aztán megfogadom, holnap kicsit több időm lesz, és majd neki állok, folytatom a nyelvtanulást, belevetem magam a gazdasági kérdésekbe, mélyebbre ások a tanult témákba, hogy ne csak felszínesen tudjak mindenhez hozzászólni, hanem ami érdekel, arról igenis tudjak többet.
Sajnos van, amikor kellemetlenül érzem magam, hogy valaki felvet egy témát, és arról alig tudok mit mondani. Bár ez nézőpont kérdése, mert lehet, a mobilokhoz, meg az ilyen-olyan ultraszuper high-tech cuccokról annyit tudok, amennyire szükségem van, de vannak témák, amihez meg ők nem tudnának mit hozzászólni. De akkor is, inkább én szeretnék sokkal több téren képzettebb lenni, mert milyen jó az, amikor annyi mindenhez konyít valamennyit az ember, ha nő létemre ki tudok cserélni egy villanykörtét, és nem csak finomakat tudok sütni, hanem még egy polcot is fel tudok fúrni a falra, vagy egy defekt esetén könnyedén kicserélem a kerekeket. Vagy ha egy társaságban mint gasztro, mint életmód, mint sport és társadalmi témában meg tudok szólalni, és nem úgy telik el az idő, hogy csak kínosan vigyorgok egyfolytában, és helyeslek hol az egyik, hogy a másik félnek...
Hát igen, fárasztó egy napoknak nézek elébe, de úgy érzem, erre most nagyon szükségem van, mert nem akarok elülni egész napokon, sőt heteken keresztül mint a befőtt, siránkozni, hogy milyen szar az élet, mekkora egy nulla vagyok. Nem lennék vele előrébb, sőt csak rontanék a helyzeten, mert amíg siránkoztam, helyette csinálhattam volna valami érdekesebb dolgot is, ami sikerült, vagy ha nem is, de tapasztalatokkal gazdagított, és amiről később lehet beszélni, és máris elkezdtem kifelé evickélni az ördögi körből.
És ezután már biztosabb, hogy majd esténként elégedetten hajthatom nyugovóra a fejem, hogy de jó, megint tanultam valamit, megint ügyesebb és tapasztaltabb lettem.
Úgyhogy nagy levegő, és gyerünk...CSINÁLJUK!!!

Nézünk, de nem látunk...

...a minap sétáltam végig az utcán. Ismerős a járás, heti szinten megjárom, mégis, most valahogy nem volt ugyanolyan, mint mindig. Végre volt egy kis időm magamra, nem kellett rohanni. Lassabbra vettem a tempót, és végre nemcsak elsétáltam a házak mellett, hanem volt időm aprólékosan megszemlélni mindent. A házak oldalát díszítő szegélyek, az ablakban virágzó orchideák és kaktuszok, az erkélyekből lefolyó vörös muskátliszőnyeg. És ahogy sétáltam, elmentem egy ház mellett, amin volt egy tábla. Néztem, de ezt a táblát még eddig nem láttam, pedig már hányszor elmentem mellette. Észre se vettem, de miért is? Mert mindig úgy mentem el mellette, hogy az utat néztem, meg a forgalmat, nehogy egy autó elé lépjek ki, nehogy nekimenjek valakinek. És annyira az utat figyeltem, hogy a környezetre már nem s maradt időm. De most bepótoltam végre. Mióta itt lakom, elkezdtek átalakítani pár dolgot a környezetemben, lekövezték a parkban az utat, került egy kis ivócsap meg sok pad, kitakarították a patak partját, és most az egész sokkal rendezettebb lett. A másik oldalon volt egy műemlék, amire már nagyon ráfért a renoválás, elkezdték, és egész jól haladnak, alig várom, hogy elkészüljön, és lehessen egy nap sétát tenni.

Addig is csak azt tudom tanácsolni, hogy ne féljetek kinyitni a szemeteket, ne csak nézzetek, hanem lássatok is. És el se fogjátok hinni, mennyi mindent fogtok felfedezni, ami mellett eddig annyiszor elmentetek, és úgy, hogy nem is tudtátok megnézni igazán...

Let the sunshine in...

Végre itt a tavasz. Imádom ezt az időt, imádom ezt az évszakot. A tavaszban azt szeretem a legjobban, hogy ilyenkor vége a télnek. Nem mintha a telet nem szeretném, a sok hó, a gyönyörű fehér tájak, a háztetők hóval borított teteje, ami csillog az esti fényben. De a tavasz egészen más. Lehet, azért is szeretem annyira, mert ekkor van a születésnapom, de ez csak hab a tortán. A tél után elolvad a hó, minden kizöldül, elkezdenek rügyezni a fák, megjelennek az első levelek, előjönnek a madarak és elkezd pezsegni az egész világ. Csiripelnek a madarak, repkednek össze-vissza, ágról ágra, este szerenádot adnak a békák a közeli patakban, ciripelnek a tücskök. A nap sugarai egyre erősebbek, lekerülhetnek a sálak, a sapkák, a vastag télikabátok, a meleg bakancsot felváltja a tavaszi félcipő meg a szellősebb topánkák, végre felvehetjük a virágmintás tavaszi lenge ruhák, ismét vidám színkavalkádban pompázik a város, az emberekről lekerülnek a szürke és fekete színek és felváltja őket a sok szivárványszínű öltözék.

Tényleg szükségem van rá?

Érdekes vagyok, de tényleg. Egy éve várom, hogy eljöjjön ez a nap, hogy végre megkaphassam, az elmúlt héten olyan voltam mint a gyerek Karácsony előtt, hogy vajon mit hoz a Jézuska, és mi lesz a szépen becsomagolt csomagokban. Aludni alig tudtam, annyira izgatott voltam, és akkor eljött a nagy nap. Végre eltelt egy év, amit mondjuk sajnálok, hogy ilyen gyorsan múlik az idő, kicsúszott annyi nap a markomból, mintha valami benyomta volna a "speed" gombot egy játékban, mert türelmetlen volt kivárni minden egyes percet a valós időben. Eltelt egy év, már csak pár óra, és végre a kezemben foghatom, végre az enyém lesz, a tulajdonom, és erre itt a bizonytalanság, hogy tényleg ez az amire vágyom? Tényleg ezt akarom? Elfogott a kétség, hogy lehet egy jobbat érdemelnék, nagyobbak az igényeim, mégse ezt akarom igazán. Eddig annyit nézegettem, elképzeltem, ahogy a kezemben tartom, minden jellemzője tetszett, azt gondoltam, igen, ez vagyok én, ez való nekem, művészi formák, dinamikus és variálható grafikus felület - mert nem egy pasiról van szó, hanem egy kütyüről, egy pasiról nem beszélnék ilyen tárgyilagosan, mintha csak valami kiegészítő lenne - és teljesen személyre tudnám szabni az egészet. Megannyi videót megnéztem, mégis milyen, láttam a kirakatban, ahol a nyálam csöpögtettem, és belegondoltam, még párat alszom, és végre megkaphatom. És akkor jön a rémálom, mi van, ha odaérek, és addigra elkapkodják az összeset, én meg addig beleélem magam teljesen, ringatom magam abban a tudatban, hogy van még egy darab, ami csak rám vár, aztán mire odaérek, mindenféle van, minden mennyiségben, de pont ez az egy nem lesz. Sajnos két éve így jártam. Kinéztem egy klassz kütyüt, tetszett a színe, a formája, nagyjából mindent tudott, amit úgy gondoltam szükségem lehet rá, és akkor mire odaértem, kiderült, hogy csak korlátozott darabszámban volt, és gyorsan elkapkodták. Ott pördült velem egyet a világ, az egész álom szertefoszlott, és kaptam egy rövid időt, hogy találjak valamit, ami megteszi helyette. Csakhogy ez nem megy olyan egyszerűen. Az ember utánanéz, mérlegel, ott meg hirtelen kell és gyorsan dönteni, amit ilyen hosszú távra szóló vásárláskor nem szeretek. Szeretek napokig agyalni rajta, melyik jön be kinézetre, ne legyen túl szögletes, se túl pasis, legyen inkább egy finomabb nőiesebb kinézetű darab, ami a külső egyszerűség ellenére nagy dolgokra képes, amire az ember első ránézésre nem mondaná, hogy na, ez tényleg egy klassz kis szerkentyű. Elég szar érzés volt tudomásul venni, hogy egy véletlen baleset következtében eltört a monitor, és teljesen használhatatlanná vált. Sajnáltam, mert egy kicsi időbe telt, mire megszoktam, és hiába csak egy kütyü, én nem vagyok az a fajta, aki amint kijön egy újabb, egyből lecserélem. Amikor veszek egy ilyen kis elektromos kütyüt, igyekszem úgy választani, hogy azt sokáig akarom használni, amíg az teljesen használhatatlanná nem válik, és muszáj újítani. És a régi darabbal pont ez volt a gondom. Én, aki úgy vigyáztam rá, mindig tokban tartottam, nehogy bekarcolódjon a kijelző, egyszer amikor kihúzom a tokból azt látom, hogy a monitor félberepedt. El voltam rendesen kenődve, más ilyenkor tuti azt mondaná, istenem, ez csak egy kütyü, nem pótolhatatlan, mit kell érte annyira odalenni, de amikor ez egy olyan kütyü, amit már nem lehet kapni, mert ez volt belőle az utcsó a boltban, ezért már sajnos tényleg pótolhatatlan, akkor talán rábólint a másik, hogy ok, ezt aláírom, tényleg így igaz.

Úgyhogy tessék szorítani, hogy ebből a mostani picikéből legyen még legalább egy, hogy ne azt halljam az eladótól, sajnálom, de már elfogyott, helyette tudok ajánlani más. Ezt a mondatot nem szeretném hallani, mert helyette nem lesz más, olyan nincs, ami ezt pótolni tudná, max olyan, ami helyettesíteni tudja egy pöppet.

Reméljük most nem fogom megint ezt a mondatot hallani...kívánjatok sok sikert...

Ez jóláll?

Felpróbáljuk az új ruhát, benn remegünk, mint valami vizsga előtt, amitől tudjuk, nagyon is sok függhet. Belenézünk a tükörbe, és tanácstalanok vagyunk. Na igen, ilyenkor kell a külső megerősítés. Kikandikálunk félénken, és halkan odamotyogunk a segítőinknek, hogy psszt, gyere, nézd meg, szerinted hogy áll? És ilyenkor két lehetőség van, vagy mosolyogva és bólintva azt mondja, hogy igen, ez jól áll, vagy a száját elhúzva azt mondja, aha, tök jó. Akkor elégedetten behúzzuk magunk mögött a függönyt, és végigmérjük magunkat. Csak itt jön a gond, ha valaki túl sokáig mérlegel. először elégedett a ruhával, a felső mindenhol megfelelő, aztán nézegetjük, és jönnek a kétségek: a ruha ujja lehetne egy picit hosszabb, mert így előnytelenül vastagok a karjaink, a derekunk formátlan, a ruhában nem látszik rendesen az alakunk, a szín slankít, kövérít, stb. a végén odáig jutunk a kétségekkel, hogy már bizonytalanok vagyunk, tényleg jól néztük-e ki a ruhában. Ilyenkor igaz, hogy a ruha öltöztet, és a ruha teszi az embert, nade ha nem érezzük jól magunkat benne, akkor az is ránk nyomja a bélyegét. Hiába veszünk fel egy dögös minit egy tűsarkúval, ha ez nem a mi stílusunk, nem fog jól állni. Ha ruhát veszünk fontos, hogy ne csak kényelmes legyen, vagy praktikus, vagy egy adott alkalomnak megfelelő, hanem az egyéniségünk, egyszóval a ruha legyen teljesen ÉN. És itt nem elírtam, én alatt azt értem, hogy a ruha legyen olyan, mint amilyen én vagyok, sugározza a személyiségem, a stílusom, az adott hangulatom. És ha ez megvan, akkor mindenki megcsodál minket a világon, ahogy magabiztosan végiglejtünk az utcán. Ide két embert tudnék felhozni, akiknek nagyon bejött a stílusuk, az egyik Yumi a Wasabiból, a másik Becky a Boltkóros naplójából. Yumi-ben azt bírtam, hogy a csaj olyan színes és egymásnak ellentmondó ruhákat tudott összeválogatni, mégis jól állt neki, és azt mondta az ember, hűű, laza. Becky ellenben értette a dolgát, jól össze tudta válogatni a kiegészítőket a színeket, az anyagokat, nála egy baj volt csak, a márkák utáni rajongás. Ha belegondolok, hogy ezek a márkák hány ezer nőtársam életét keserítik meg. bemegy az ember a boltba, és leveszi a saját méretének megfelelő darabot. Vigyorogva felveszi, vagyis venné fel, de nem megy rá, már a fejrész is szűk, ha szerencséje van csak a vállaknál fog elakadni. Ez az egyik esett, ilyenkor elszomorodva lefeszegetjük magunkról, kimegyünk, és beviszünk egy számmal nagyobbat, ha szerencsénk van, az ránk jön, ha nem akkor már majdnem sírva kicaplatunk egy még nagyobbért. Anno még én is bedőltem ezeknek a számozásoknak, levettem a méretemet, és majdnem sírva fakadtam, amikor be se tudtam gombolni, és két számmal nagyobb kellett, hogy melltájban szét ne feszüljön ha leengedem rendesen a karjaimat. Aztán utána nézem, honnan származik, hát persze ez is valamelyik Ázsiai országból. Nem is csoda tehát, ha a szokásos méret eltérő, ha megnézzük, az ázsiai nők mennyire más méretekkel és alakkal rendelkeznek, nincs is min rágódni. Ellenben ha az ember jó helyen keres, talál is, és a neki megfelelő szabású ruhát is megleli. Ha viszont marad a plázai butikok kínálatánál, ne is csodálkozzon, ha rá még az M-es meg L-es se mindig megy rá, kettő, ezekre a címkékre baromira nem lehet adni. Volt, hogy nagyobb számút vettem, volt hogy a kisebb is lötyögött, a dekoltázsa meg baromi nagy volt, mintha már új korában is egy agyonmosott kitágult cuccot viselnék. Szóval az első esetben sírógörcsöt kaphat az ember jogtalanul, hogy milyen kövér, még egy L-es se megy rá, míg az utóbbi esetben mosolyoghat, hogy nini, ekkora is rám jön? Felesleges szerintem, én ezt már végigjátszottam, amikor egy nagy méretű ruha miatt kiborultam, hogy ennyit az egészről, elkezdtem keményebben edzeni, megint új étrendeket kipróbálni, és az eredmény a következő vásárláskor sem változott, holott én láttam a különbséget magamon. Aztán hallottam ezt, hogy keressek angol, meg német cégeket, és milyen érdekes igazuk volt. Találtam boltokat, ahol a ruha annyira passzolt rám, mintha csak rám öntötték volna, nem lötyögött, nem volt szűk, pont jó. 

Aztán ott van a következő nagy probléma, hogy mi az aktuális trend. Most őszintén, ki nem szarja le?! Amikor divat volt az a bumszli talpú cipő, amit valaki holdjárónak, más szartaposónak vagy szélfogónak nevezett, volt, aki rohant a boltba és beszerzett egy gyönyörű szürke darabot, mert kezdetben nem volt belőle annyi színvariáció. És a legnagyobb döbbenet akkor ért, amikor ezt nem csak lányokon, hanem, fiúkon is láttam, kb. olyanok voltam, mint valami kezdő és rossz strici, nem volt se szép, se divatos, az tuti. Aztán a kedvencem, amikor kitalálja valaki, hogy most a piros a divat, most a kék, meg a zöld, és már év végére megvan, mit is kell majd viselni jövőre, hogy az ember trendi legyen. Amikor bejöttek a cipőnacik, a vékonyabb lányok örültek, kinn volt a sok vese, volt is sok felfázás télen, amikor a derékig érő falatnyi kabátka és a cipőnaci között nem volt semmi, és a pőre derék állta a fagyos téli szeleket. Aztán volt jó néhány husibb lányka, aki azt hitte, ha divat akkor neki is kell, mert jó fog állni, csak a naci bevágott, és olyan lett tőle szegény, mint a húsvéti kötözött sonka.

Nem tudom, lehet az én bajom, hogy nő létemre nem kapok agybajt egy kiárusítás láttán, ha meg bemegyek körbenézni többnyire üres kézzel jövök ki. De az fix, hogy nem fogok azért egy táskát cipőt vagy ruhát megvenni, mert idén az a menő, és akkor leszek trendi és akkor számítok valakinek, ha ezt az idei trendhullámot követem. Ha valaki az által becsül meg, hogy éppen mondjuk egy Adidas cipőt viselek egy Levi's farmerrel és egy Björg Borg táska lóg a vállamon, és én egy ilyen ember véleményére hagyatkozom, akkor elég kicsi az önbizalmam, az fix. Mert igen, ítéljetek el, ha akartok, de ha valaki csak azért vesz mindenféle márkás cuccot, meg trendi dolgot, mert az éppen divat, és csak akkor számítok valakinek,ha ezek a cikkeim nekem is megvannak, akkor nem is számít gazán. Ha valakit az alapján ítélnek meg a barátai, hogy mit visel, milyen dolgai vannak, akkor nem is magát a személyiséget szeretik, hanem a cuccokat, akik rajta vannak. Ez meg kinek kell, de komolyan, hogy a barátnőnk átölelje a nyakunkat, és azt mondja, tök csini az új szoknyád, miközben ő is ugyanolyat visel? Meg nem rossz, ha mintha egyenpólót viselnénk, mindenkinek ugyanolyan szabású meg színű a topja, de csak akkor, ha mindenkinek tényleg tetszik, és nem a másik majmolása a cél, mert az elég gyerekes, vagy az a cél, a ruhák alapján elfogadjanak minket. Főleg, ha miközben viseli, egyfolytában feszeng, mert kényelmetlen, nem érzi jól magát benne, az egész nem ér annyit.

Meg a divat nem követendő célként szolgál, csak útmutató. Feldob egy elképzelést, hogy idén milyen klassz lenne, ha a csipke előtérbe kerülne megint. Vagy a fehér milyen tiszta és ártatlan szín. Ha valaki nagyon világos bőrű, az olyan lesz benn mint a halott, és a ruha majdnemcsak beleolvad a bőre színébe, vagy az adott fazon előnytelen dolgokat emel ki, és emellett még az előnyösöket is eltakarja, vagy előnytelenül állítja be.

Egy szó, mint száz, divat ide, trend oda, hiába lesz sikk marhahúsba öltözni, vagy egy szál fehérneműebn kavarni, én maradok a megszokott stílusomnál, max a nekem tetsző ötleteket belekombinálom, kicsit továbbfejlesztem. Elvégre nehogy már a ruha határozza meg, ki vagyok...ÉN határozzam meg, mit is viseljek.

Miért is?

Elgondolkodtam megint,lehet nem kéne, mert ha gondolkodom mindig írok egy baromi hosszú bejegyzést. Most megint a miért is kell nekem is beállnom a sorba kérdés merült fel. Elgondolkodtam, hogy miért is vagyunk mi nők ilyen lököttek? Nem vagyunk valami sokan, akik azt mondják, fütyülök a másikra, nekem tetszik ez a szoknya, vagy akár jól áll ez a szín, akár nem, nekem tetszik, stb. De a legtöbbünk mit csinál? Titkon félrekandikál, hogy más nők milyen véleményen vagyunk a dolgokról, és ha lát igenlő és elismerő tekintete, akkor elégedetten bólint, hogy akkor megfelel. Kicsit olyan ez, mint a pasiknák ez a dolog, hogy az a nő kell nekik is, mi a másiknak, mert a másik "játékszere" biztos sokkal jobb. Miért van az, hogy olyan dolgokra kényszerítjük magunkat, és olyan dolgokat akarunk, amire igazán nem is vágyunk?
Hiába mondogatjuk, hogy azért fogyózok, hogy beleférjek abba a dögös ruciba, és még jobban tetszek a pasimnak. De szerintem legtöbbször nem is az ellenkező nemnek, hanem egymásnak karunk tetszeni. Az aki már párkapcsolatban él, ha azért mozog, hogy formában tartsa magát, és nem akar egész nap otthon tespedni, hanem fitt akar maradni, jó kondiban lenni, és a jelenlegi alakját megtartani, az az odafigyelés, és jó dolog, hogy amint belép a kapcsolatba, nem azt gondolja, hogy na, oks, elkeltem végre, már nem kell ezt az életmódot folytatnom. De ott vannak azok, akiknek a párja hiába mondogatja, mennyire tetszik neki így, egy-két úszógumival a derekán, vagy kisebb mellekkel, mégis görcsösen ragaszkodik hozzá, hogy márpedig ő akkor lesz a legjobb nő és akkor fogja magát a legjobban érezni, ha végre olyan lesz, mint a médiában mosolygó tökéletes nők. Pedig a pasikat nem érdekli, hogy jujj, narancsbőrös a lába, sokan azt se tudják, hogy az mit is jelent, vagy hogy a karunk nem olyan feszes, a szemünk karikás vagy a fenekünk kicsit laposabb, mint előtte. Nem zavarja, mert elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk, és ezekkel a hibákkal szeret minket. 
Aztán felröppen egy kósza hír, majd már írnak róla az újságok is, hogy a divatvilágban nem az agarakat fogják foglalkoztatni, hanem a nőiesebb formák kerülnek előtérbe, hogy nem a 34-es méret lesz a követendő, sőt az hogy méret kit érdekel, ha jól érezzük magunkat a bőrünkben. Elolvassuk, örülünk neki, hogy dejó, végre a teltebb idomok is visszajönnek a divatba. Aztán eltelik pár nap, felvesszük az egyik régi ruhánkat, és elpattan az a vékony húr, igenis nagyon vékonyak akarunk lenni, akár divatos lesz, akár nem.

Legyen már több önbizalmad...

Most azokhoz szólok, akik azt hiszik, selejtesek, nem kellenek senkinek, nem tudnak semmit, magyarán az önbecsülésük a béka segge alatt. Igen, ez egy tévhit és egy baromi nagy baromság. Mindenkinek van valami célja ezen a földön, mindenki azért van, mert valami feladatunk van. Most nem ezekkel a paranormális meg spirituális cuccokkal akarok jönni, egyszerűen a logikával. Gondoljunk csak bele, mindenki, aki azt mondja nem fontos senkinek, nagyon téved. Mindenki fontos valakinek, a szülőknek, a barátoknak, a szerelmünknek, máskülönben miért akarna egyáltalán velünk lenni. Ha nagyon magunk alatt vagyunk a legjobb, ha a sok negatív gondolat mellett felsorolunk pozitív érveket. Az nem lehet, hogy tehetségtelen, buta, ügyetlen emberek vagyunk. Mindenki jó valamiben. Valaki mesterien bánik a hangszerekkel, képeiről csak úgy ordít az érzelem, istenien bánik a fakanállal, olyan gyönyörűen énekel, hogy a hangja hallatán libabőrösek leszünk. Lehet, hogy a barátnőnk igazi konyhatündér, de a virágai sorra tönkremennek, vagy nem ért a számítógépekhez, ellenben mi hobbi szinten, de fel tudunk szerelni egy polcot, vagy a mi növényeink egész évben gyönyörű zöldek és virágoznak.

Sajnos attól függően, hogy milyen frankón vagyok, és vannak napok, amikor madarat lehet velem fogatni nekem is vannak szar napjaim. És az egészben az a félelmetes, hogy felsorolok magamban mindent, hogy milyen tehetségtelen vagyok, ennyi idős fejjel alig értem el valamit, de eközben meg is cáfolom őket, és a végén rájövök, hogy mit is akarok, miért vagyok kiakadva, semmi okom a szomorúságra és az elégedetlenségre, igazán kihúzhatom magam, mert lehet nem vagyok 180 és 45 kiló, vagy nem vagyok egy Nobel-díjas felfedező, de magamhoz képest igenis sokat elértem, és igenis kihúzhatom magam és járhatok felemelt fejjel, mert van, aki még ennyit se ért el. Lehet, hogy nem éltem minden kínálkozó lehetőséggel, de amikkel igen, azokat máig nem bántam meg. Ha nem élek velük, most nem lenne ennyi tapasztalat a hátam mögött, nem tudnék úszni, futni, nem lenne fele ennyi ismerősöm se, akiket ha gondom van, vagy segítség kell felkereshetek.

A egyik hülyeség, ami miatt sokszor elkenődök, hogy milyen rossz, hogy nekem milyen kevés ismerősöm van, akit igaz barátnak nevezhetek, mert rám csörög, vagy dob egy sms-t, hogy mi van velem, régóta nem látott, csak nem vagyok beteg. És ha belegondolok, inkább legyen csak egy kevés, de igaz barátom, mint egy kazalnyi, akik akiknek fel se tűnik, ha napokig nem lát, aki rám se néz, ha beteg vagyok.

Akkor egy hülyeség kipipálva. Jöhet a következő, amivel sanyargatni szoktam magam. Ez az üresség gondolata, hogy ennyi idősen miért nem értem el sokkal több mindent. Sajnos előfordul, hogy úgy érzem semmit nem értem el az életben, annak ellenére, hogy mennyi sikert és oklevelet tudhatok a hátam mögött mégis úgy érzem, ha körbenézek találok olyat, aki nálam egy-két lépés előnyben van, aki még nálam is többre vitte. Csak itt azzal rontom el, hogy nagyon maximalista vagyok. Már mondták, hogy én rontom el, mintha szándékosan azt akarnám, hogy a felállított tervek mind dugába dőljenek, mintha ezzel is azt akarnám magamban megerősíteni, hogy igenis, megint nem jött össze, megint nem sikerült, mekkora szerencsétlenség vagyok. Hát igen, ezen kéne változtatni, és aki hasonló cipőben jár velem, fogadjuk meg együtt, hogy a jövőben elérhető és teljesíthető célokat tűzünk ki magunk elé. És ha nem tudjuk elsőre tökéletesre megsütni azt a sütit, vagy nem tudunk egyből megállás nélkül egy kis maratont végigfutni, ne keseredjünk el. Én tudom, nekem is ez a legnagyobb hibám. Eltervezek valamit, nagy lelkesen nekiugrok, és amikor nem a várt módon fejezem be el vagyok teljesen kenődve, hogy bezzeg a másiknak sikerült, nekem meg nem. Na igen, de miért akarok olyan lenni, mint a másik? Neki sikerült, nekem nem, nagy dolog, nem lehet mindenki tökéletes, mert emberek vagyunk, tévedhetünk, hibázhatunk. Még senkinek sem sikerült valami elsőre tökéletesen, mindenki próbálkozik, gyakorol, csiszolgatja a tudását, míg el nem jut arra az adott szintre. Meg ha nem sikerült elsőre, nagy dolog, majd legközelebb. Mert sok emberrel találkoztam, akik még nálam is kishitűbbek voltak, olyannyira, hogy azt mondták első kudarcos próbálkozás után, hogy többet nem állnak neki, "LEHETETLEN". Na persze, semmi sem lehetetlen, csak akarni kell, és minden sikerülhet. Én is, ahogy ezeket a szavakat ilyen könnyen leírom, meg is fogadom. Legközelebb, ha belevágok valamibe, és nem a várt 100%-os módon fog sikerülni, hát istenem, nem fogok könnyekben kitörni, és a fejem a falba verni, hogy mekkora egy szerencsétlenség vagyok, hogy még ennyire se vagyok képes. Talán el kéne ilyenkor gondolkodni, hogy a terveket is a saját lehetőségeinkhez kellene mérni. Hiába megyek ki a pályára, és mondom azt, hogy úgy akarok deszkázni, mint Tony Hawk, nem fogok úgy teniszezni, mint Venus Williams. De ha a saját adottságaimat nézem, akkor lehet meglepő módon jobban fog menni, mint hittem, ha elérhető és teljesíthető követeléseket állítok magammal szemben, hiszen nem lesz ott a görcsös késztetés, hogy igenis meg kell csinálnom, sőt, ha sikerül teljesítenem még akár extra energiát is adhat hogy tovább fussak, ússzak, vagy nekiálljak egy új sütemény sütésének, egy új zene komponálásának.

Ha belegondolok sokan, akik kishitűek magukkal szemben, saját magukat teszik tönkre és totál feleslegesen. Én is így voltam ezzel. Ha beléptem egy szobába, és minden szem rám szegeződött, nem az volt az első, hogy na, milyen klassz, hogy ezt a ruhát vettem fel, mekkora sikerem van, hanem elkezdett azon járni az agyam, vajon összekentem valamivel magam, vagy foltos a ruhám, hogy így megbámultak? Amikor kitaláltam valami jó ötletet, halkan odamotyogtam valakinek, és az illető amikor hangosan előterjesztette nagy taps és igenlés követte, mi meg bosszankodtunk, miért nem mertük mondani. Vagy ha nem merünk felvenni egy színesebb ruhát, vagy egy mélyebb kivágású felsőt, esetleg egy rövidebb szoknyát, mert egyből azt gondoljuk, nekünk milyen előnytelen alakunk van, és mindenki mit fog gondolni rólunk, hogy ilyen ruhában, öltözésben mutatkozunk. Pedig ha belegondolok, mennyi olyan embert látok, mondjuk nőket, akik a O és X lábaikra hosszú csizmát húznak és mini szoknyába bújnak, vagy amikor kicsit teltebb hölgyek szűkebb ruhába bújnak, mint kellett volna. Azt gondoljuk, előnytelen, de ő nem foglalkozik vele, jól érzi magát, és ez a lényeg. Hát akkor mi miért nem merjük felvenni a kedvenc pólónkat, mert azt hisszük, rajtunk nem áll annyira jól, mint a babán a boltban? Ők se nagyon foglalkoztak ezzel, amikor felvették a szűk nacit, vagy a rövid szoknyát.

Ahogy látom, tényleg mi vagyunk az okai, ha nem bízunk magunkban. Hála az örökös félelmünknek, hogy hogy nézünk ki, mennyire vagyunk műveltek, milyen sok mindenhez értünk, belekergetjük magunkat egy spirálba, amiből nincs menekvés, hacsak nem vagyunk elég erősek, nem merünk egyszer változtatni, kevesebb követelést magunk elé állítani, hogy azt nagyobb valószínűséggel teljesíteni tudjuk, és egyre jobban megerősítsük magunkban, hogy igenis egyéniségek vagyunk, igenis képesek vagyunk elvégezni amit kitűzünk magunk elé, csak legyünk magunkkal szemben engedékenyebbek, és ne akarjunk többet, mint amire képesek vagyunk. És talán a legfontosabb, hogy ne akarjunk mindenkinek megfelelni, vagy ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz, mert úgyse leszünk ugyanolyanok, mint ők, mert mi mások vagyunk, másban vagyunk jók. És ahelyett, hogy otthon önsajnálkoznánk, azt vegyük számításba, miben is vagyunk igazán jók, tehetségesek...és próbáljunk erre koncentrálni és ezeket a kiaknázatlan képességeket ne a szőnyeg alá seperni, hanem büszkének lenni rá, és a későbbiekben kamatoztatni...hiszen az élet túl rövid arra, hogy folyton elégedetlenek legyünk és boldogtalanok. Ha végre elfogadjuk magunkat, olyannak amilyenek vagyunk, és nem akarunk olyan drasztikus változtatásokat és módosításokat, amiket mi magunk is tudjuk közben, hogy lehetetlen véghezvinni, sokkal szebben telnek majd a napjaink...és ki akar a későbbikben a sajnálkozásaira és önmarcangolásaira visszaemlékezni, ahelyett, hogy  sok szép eközben megélhető emlékeket idézzük fel...

Kérem a használati úkmutatót

A könyvesboltok polcain halomra sorakoznak párkapcsolatokról szóló könyvek: Kulcs a nőkhöz, kulcs a férfiakhoz, a sikeres pasizás/csajozás 10 alapszabálya, hogyan hozzd helyre szerelmi életedet és így tovább és így tovább. Annyi könyv, mint ugyanabban a témában, ugyanazt a kérdéscsoportot boncolgatva. Ez vagy azt jelenti, hogy ennyire használhatatlanok egytől egyig, és maga az író se tudja, mit is írjon, ami átfogó képet ad. És igen, itt a probléma. Elolvashatunk egy vagy több száz könyvet ezzel kapcsolatban, de alapszabályok és általános példákon kívül nem nagyon találunk személyre szabott tanácsokat. Képzeljük csak el, milyen lenne egy modern randi úgy, hogy mindenkinek személyre szabott saját használati útmutatója van, benne minden, mintha csak valami elektronikai eszközt vennénk. Miért ne, elég tárgyilagosan hangzik, és bevallom több mint utópisztikus az elképzelés, de miért ne, nem tartom lehetetlennek. Mint amikor a mosógépet megvesszük és kicsomagoljuk nem mindenki olyan született zseni, hogy minden gombnak és jelnek ismeri a funkcióját. Ilyenkor előkerül a dobozból a mellékelt kiskönyv, és kezdhetjük lapozni, megismerve egyre jobban az adott terméket. 

És milyen lenne ez emberi formában? Fel lenne tüntetve a gyártási hely és idő, akarom mondani születési hely és idő. Hogy az illetőnek milyen betegségei vannak, itt nem az náthára gondolok, milyen allergiái vannak. Ez a bevezető, az általános tudnivalókkal egy részben foglalna helyet. Ez után következhetnének a személyesebb leírások, mik a hobbik, miket szeret és miket nem, kedvenc hely, szín, étel, ital, szórakozás, és egy kis szótár a végén a személyes jelek és jelölések értelmezéséhez. Hiszen ha alapul veszünk alap mondatokat, mint például a "Hagyd csak, megy egyedül", mennyiszer halljuk, de van, aki tényleg boldogul egyedül, más meg nem mer segítséget kérni, de amikor ezt a mondatot kiejti a száján teljes szívből kívánja, bárcsak a másik ettől eltekintve segítene neki. Igen, tudom, furák vagyunk mi nők, miért nem mondjuk meg köntörfalazás nélkül mit is akarunk? Mert szeretünk irányítani, de igyekszünk ezt néha olyan burkolt formában tenni, hogy a másik ne kezdje magát alárendelt szerepben érezni. Mert ki az, aki szereti, ha folyton rendre utasítják, mindig megmondják, mit hogyan tegyen? Nem sokan, az biztos. És ha egy nő túl sokat kér, ezt csináljad, jól esne, ha megmasszíroznád a vállamat, vigyél el nyaralni, menjünk el wellnessbe, vigyél végre vacsorázni, jó lenne ha elmosogatnál néha magad után és sorolhatnám órákig akkor se jutnék a lehetséges kérések végére. A pasikkal amúgy semmi bajom, imádom őket, olyanok, mint a gyerekek, akik gyengédségre, gyámolításra szeretetre és meleg kis családi fészekre vágynak. De ha szegényeket folyton utasítgatjuk, és bombázzuk vágyainkkal, kéréseinkkel hamarosan besokall. A másik véglet, ha semmit sem kérünk, csak folyton utalgatunk, ilyenkor a "nézzd", "szerinted nem kéne" és a "mit szólnál hozzá" típusú fejtegetések következnek. Mind a kettőnek az a vége, hogy a pasi vagy a folytonos utasítgatásba fárad bele, hogy az örökös tanácstalanságba, hogy mit is akar valójában a nő. Meg kell keresni azt a bizonyos arany középutat, nehéz feladat, de szerintem nem lehetetlen.
Egy ilyen személyes használati útmutató segítene sok kérdésben, sok helyzetben. Meg akar miket lepni a párunk, ismer, mégis tanácstalan, mit tegyen? Egyszerű lenne, felcsapja a kiskönyvet, megkeresi a lehetséges örömforrásokat és sokkal nagyobb valószínűséggel találja el a megfelelő ajándékot.

Valójában ha belegondolunk ilyen jellegű kategorizálás már létezik régóta, ilyenekkel számtalanszor találkozhatunk különböző társkereső oldalakon. Hiszen elkérnek tőlünk alap adatokat, mint a kor, nem, lakhely, szem és haj szín, testalkat. Eddig teljesen olyan, mint egy általános leírás az "adott termékről". Ezt követik a jól ismert további kérdések, a hobbik, szabadidős tevékenységek, beszélt nyelvek és elvégzett iskolák, mintha csak a technikai adatokat, és a meglévő funkciókat sorolnánk fel. Ugye milyen félelmetes, hogy ezeken a társkeresőkön már ott van a regisztrálók kicsi leírása és jellemzése? Na jó, nem a tényleges "gyári" információk, mert a pasik csalnak néhány centit a magasságnál, és a testalkattal, a nők meg a korukat és a súlyukat "szépítik". Igen, ez nem is kétség, hogy a társkereső oldalakon olyanok, mint egy húspiac, minél jobb az ajánlás és az évjárat, annál nagyobb valószínűséggel kel el valaki. Nagyon kevés ember van, aki hosszabb távra tervez, szeretne komoly és normális kapcsolatot kialakítani valakivel. De többnyire a rövidebb alkalmi partnert keresők vannak túlsúlyban. Nemegy nőnél láttam, hogy hosszú kapcsolatra keresett társat, de olyan csipke fehérneműben fetrengett az ágyon, hogy mindene látszott és kinn volt, kivéve a papucsban rejtőzködő lábfejeket, hogy még egy profi pornós is elbújhatott mellette. 

De megint elkanyarodtam, a társkeresők szépségeiről majd máskor, most a rejtélyességen van a hangsúly. Én is eléggé tanácstalan vagyok, és bevallom, nem csak a nőkről kéne ilyen személyre szabott útmutatót készíteni. A pasikról is érdemes lenne. Hányszor volta úgy, hogy nem tudtam, hogy a adott esetben az adott ember hogy reagál. Van, aki azt mondja, vezess, mondd el bátran, mit akarsz, mert ha nem mondom el, nem tud örömet okozni. És van a másik véglet, aki azt szereti, ha folyton jelzéseket kap, és imádja megfejteni a rejtvényeket. Ő az, akinek ha kerekperec elmondom,mit szeretnék, felmérgesedik, mert úgy hiszi a nyíltságom oka az, hogy nem találom elég kreatívnak, hogy kitalálja a dolgokat. Úgyhogy igen, ember legyen a talpán, aki ezekből az általánosítós könyvekből az adott nőt vagy férfit meg tudja teljes mértékben érteni, hiszen még annak is nehezen megy, aki már több éve ismeri a másikat.

Amúgy nem akarom leszólni ezeket az irományokat, én se vagyok a világ legjobb párterapeutája, hogy ránézek valakire, és máris mondom, mi a panasz. Ezekben a könyvekben vesz egy alap példát, és azt elemezgeti. Aki olvassa és megfogadja vagy beválik, vagy nem, fifti-fifti az esélye. De azért valljuk be, vannak néha elé bugyuta megfogalmazások,meg megközelítések. A kedvenceim a különböző tesztek, amikor van 4 válaszlehetőség, és az adott kérdésnél mi illik rád. Nem egyszer voltam úgy, hogy egyik válasz sem passzolt rám, és néztem, ilyenkor mi van, mert így már tuti nem lesz megfelelő a kiértékelés. Az se semmi, amikor a válaszokkal teljesen ellentétes képet festenek le rólunk a teszt írói.

Úgyhogy ha valakinek gondjai vannak, a legjobb megoldás mindig a személyes megbeszélés. Egy könyv nem ismer minket, sem a partnerünket, így nem nagy a valószínűsége, hogy az aktuális problémánkra a megfelelő választ kapjuk. Szerintem sokkal egyszerűbb, ha leülünk, és megbeszéljük a másikkal először, mintha veszünk egy könyvet, és elkezdjük pontról pontra követni, lehet, hogy beválik, de az is lehet, hogy a mi pasinknál ezek a trükkök nem fognak bejönni. Gondoljunk itt Shally esetére a Házi nyusziból. A lány képben van, mit akarnak a pasik, és egyszer csak találkozik Oliverrel. Bevet nála minden praktikát, csatornagőz fölé állás, folyton pajkos és szexis kifejezések és szavak használata, majd a végén elköszön, mondván egy másik randija van, mert ahogy ő is és sok más nő is tudja, a pasinak mindig az a "játékszer" kell, ami a másiknak. Más már ugrana, de Oliverre ezek nem hatnak, rá nem jellemzőek a tipikus leírások, sőt, pont ellenkező hatást váltanak be.

Úgyhogy nincs mit tenni, senkihez nem jár születésekor saját leírás. Meg ha járna, elég vastag kiadás lenne, sok üres kitöltésre váró és utólag pótolható résszel, mert az ember folyton fejlődik, változik, mindig frissíteni kell. Lenne előnye, nem mondom, mennyivel egyszerűbb lenne pasit fogni, meg becsajozni. De nekem még a régi módszer a nyerő, amikor a másikat meg kell ismerni, a pasinak hódítani kell, a nőnek meg mindig csininek, fessnek és frissnek lennie, hagyni és tenni is érte, hogy meghódítsák. Igaz, kevesebb vita, veszekedés és félreértés lenne, de ezek nélkül unalmasabb lenne a dolog, mindig csak a szép és jó egy idő után egyhangú lenne. Meg milyen szép is az, amikor örökharag, összekapunk, kerülgetjük egymást, de mégis egyszer csak eltörik a tűrés határa, valamelyik, vagy egyszerre mindkét fél feladja a büszkeségét, és újra összebújva ölelkeznek a kanapén, sűrűn elnézést kérni, szabadkozni, bocsánatért esedezni. Nincs is annál jobb, mint egy vita után kibékülni, bólintani, hogy te is feszültebb vagy egy kicsit, a másik is fáradt, és lényegében mindenkinek igaza volt.

Megkönnyítené a dolgunkat, de akkor eltűnne a felfedezés izgalma, a rejtvények kitalálása és a másik megismerése...jó lenne, de ha belegondolok, hogy minden pasi egy újabb könyvet jelentene, inkább kihagyom, inkább felfedezem őket, és idővel kitapogatom a gyenge pontokat, a hibákat és az előnyöket, minthogy egy regény hosszúságú könyv után mondjak véleményt az illetőről.

Love is in the air...avagy óda a szerelemhez

Szerelem, szerelem, ha elkaptam, az ellenszerét nem is keresem. Úgy gondoltam, ez egy olyan nagyszerű dolog, amit nem elég az év egyetlen napján, méghozzá tél végén megünnepelni. A szerelem minden napja, minden órája, sőt minden tized- és századmásodperce ünnepelendő, hogy van kit szeretni, és van, aki minket szeret. Egy kölcsönös odaadás ez, amikor a mágnes északi és déli pólusa összetalálkozik, és oly erősen összefonódnak, hogy szinte szétszakíthatatlanok. Most nem kívánok a negatívumokra kitérni, hogy ha elmúlik a rózsaszín köd, és felleljük a másik hibáit, vagy együtt maradunk, vagy rájövünk, nem ő a nagy Ő, és továbblépünk. Most, ahogy a cím is mutatja, a szerelmet akarom magasztalni, ezt a csodálatos érzést, aminél szebbet talán még sosem hordott hátán a Föld, ami édes ízével megrészegíti az embert és elveszi teljesen az eszét. Leginkább ahhoz hasonlítható, mint amikor a gyerek betér az édességboltba, és az eladó megengedi, hogy valamit ajándék gyanánt válasszon. A gyerek szíve ilyenkor egyre hevesebben kalapál, szeme rohan ide-oda a nagy kínálaton, nem is tudja, hogy a karamellát vigye, vagy a szájban oly selymesen olvadó málnacukrot fogadja el. És igen, mint ahogy nincs két egyforma falat csokoládé sem, úgy két egyforma szerelem sincs. Mindegyikben van valami, ami édes és krémes, ami miközben elolvad a szánkban lágy ízével kényeztet és selymes könnyedségével bomlik ezernyi meg ezernyi apró darabra a szánkban. Olyan ez, mint amikor az iskolai szalagavatóra keressük a megfelelő darabot. tanácstalanok vagyunk, vajon mi állna a legjobban, mit is akarunk valójában, és akkor egyszer csak a nagy keresgélésben amikor előrébb toljuk az előző vállfán lógó darabot, megpillantjuk az Igazit. Na jó, talán a hasonlat nem a legtalálóbb, mert ott vannak a véletlen szerelmek, amikor az ember nem válogat, hanem belebotlik. Amikor a megszokott úton hazafelé belebotlik egy titokzatos idegenbe, és mintha valaki megpörgetné a földgömböt, kiszalad a lábunk alól a talaj, le se merjük venni a tekintetünket róla, nehogy elmulasszuk, vagy mereven bámulunk, nehogy egy újabb pislantás után eltűnjön örökre szemünk elől.

A szerelem vak, így volt, van és lesz is mindig. Ismeri mindenki ezt a mondást, minden nyelven megtalálhatjuk, mivel örökérvényű világjelenségről van szó. Vakká tesz minket, de őszintén, ki akarja látni a teljes világot, amikor a szerelemtől párjával is alig tud betelni? Amikor minden apró rezdülését figyeli,nehogy lemaradjon valami érdekesről, fontosról. Ilyenkor nem érdekel senkit, mi van a mellettünk lévő kirakatban, mit történik körülöttünk. Mintha a teljes látótér helyett kapnánk egy kicsi csövet, hogy azon át szemléljük a dolgokat. A rózsaszín felhőben lebegünk, úgy érezzük, ez a mennyország, szárnyalunk a boldogságtól.

Aki szerelmes, nem lát, nem hall. Vigyázni kell, mert annyira kizökkenti az embert, hogy képes teljesen megőrjíteni, elvenni józanságát, függőséget okozni. Mint a pálinka az alkoholistának, ha egy percig sincs velünk, máris hiányzik, rosszul vagyunk a tudattól, hogy nincs velünk. Az eszünk folyton csak felé kalandozik, nem eszünk, nem iszunk jóformán, mert egész nap csak róla álmodozunk, felelevenítjük az elmúlt napokat, azt a vele történt első csókot, az illatát, gondolatban elmerülünk szeme kékségében, vagy mosolya fehérségében. Függővé tesz, mert ha nincs velünk, nehezen bírjuk ki nélküle, és leszokni az együtt töltött percekről szinte nem lehet...meg ki akar egyedül lenni, amikor végre van valaki, akivel egy húron pendülünk, aki úgy szeret minket, ahogy vagyunk,és akit mi is úgy szeretünk, ahogy van? Amikor ki kell használni minden percet, felfedezni együtt a világot, hiszen több szem többet lát, és ilyenkor más a világ. Aki szerelmes, csak a jót és szépet érzékeli, optimista, magabiztos, és kicsattan az örömtől. További ismertetőjele a gondolkodás teljes vagy részleges leállása, az ösztönszerű cselekvés, az álmodozó arckifejezés és a fülig érő száj. Nyomokban szívecskés medálokat vagy karkötőket is tartalmaz. A szerelem ragályos, mint a  nátha, fertőző, és egyszerre több embert dönt ágynak. Viszont ha eltalál minket Ámor nyila, nem futunk a patikába az ellenszerért, inkább otthon szenvedünk, ha nincs velünk, és megvárjuk, amíg a lappangási idő után ledönt minket teljesen a lábunkról. Kézről kézre és szájról szájra terjed, nem kímél fiatalt és időset, nem ismer lehetetlent és határokat, nem ismer tradíciókat és kulturális, műveltségi és rangi különbségeke. Aki egyszer elkapta, vagy sajnos hamar kigyógyul belőle, vagy élete végéig szüksége van kedvesére, az egyetlen ellenszerre. Viszont aki kigyógyult, félhet, retteghet, hogy újra elkapja, hogy jön a rejtélyes idegen, és Ámor ismét céloz, lő és talál.

Szerelem, te, ki megint a tavasz beköszöntével ismét hangosan zenged a boldogság zenéjét, te, ki megédesíted az emberek mindennapjait, elfeledteted velük bánatukat, gondjaikat, harmóniát és vidámságot hozol az emberek közé, terjedj, és hódítson meg küldöncöd nyila még több szívet...és ne felejts el engem se megtalálni.

Home alone...

Megint eltelt egy nap, és megint volt időm sétálni...és megint eszembe jutott valami. Kezdem egyre jobban úgy érezni, hogy velem van a baj. Eddig ahány kapcsolatom volt, sose sikerült túl jól. Mondták sokszor, hogy túl sokat várok, hogy egy kicsit álomvilágszerű az elképzelése, és sok az elvárásom, adja le belőlük, mert így nem fogok pasit találni. Elmondom, mit is várok, hátha tényleg velem van a gond, és ki kell hagynom bár dolgot a listáról.

Szóval, nem rangsorolom, mi a legfontosabb meg ilyenek, mert mindenből kell egy kevés, nem lehet azt mondani, hogy 23%-ban legyen kedves, 42%-ban ápolt, stb. Én mindig is úgy képzeltem el, hogy ez az egész a véletlen műve. Lehet az a baj, hogy a sok romantikus filmtől elromlottam, és túl romantikus lettem. De szerintem nincs is annál romantikusabb, mint amikor két ember a sorstól vezérelve egymásba botlik. Fellöknek az utcán, kipotyog a kezemből a cucc, és ő segít összeszedni, majd a nagy szedegetésben egyszer csak összeér a kezünk, és egy pillanatra mélyen egymás szemébe nézünk. Vagy ha nem az utcán, akkor a melóhelyen, amikor nagy papírköteggel a kezemben sietek egyik helyről a másik, és ő is siet, és véletlenül belém jön. Nemrég láttam egy filmet, és az is a véletlenekről szólt. Szerintem van benne valami, hogy mindenkinek teremtettek valami, igaz, hogy több mint 6 milliárd ember él a Földön, de meg van írva, hogy a nekünk teremtett férfi egyszer csak felbukkanjon, és belénk botoljon. Így külsőre nem tudnám megmondani, meg nem is akarok így skatulyázni, lehet, azt mondom, a zsánerem egy magas, jóképű sötétszőke pasi, akinek elmerülhetek a gesztenyebarna szemeiben. Aztán lehet, hogy egy teljesen más kinézetű pasival hoz össze a sors. Nem azt mondom, hogy a külső nem számít, csakis a belső. Aki ilyet mond, nem gondolja komolyan. Mármint ez szerintem olyan, mint amikor elmegy egy jóképű srác mellettünk, és rámosolygunk, a szívünk hevesen kezd dobogni, az arcunk kipirul, és szívünk szerint utánamennénk, és leszólítanánk. De ilyenkor végigszalad az a két ronda kérdés, egyszer, hogy lehet, van barátnője, nem tudhatom, másodszor, persze, pont egy ilyen klassz pasi szóba állna velünk és egy ilyen csajt akar, mint mi. Szóval aki azt mondja, hogy a külső nem számít semmit, egy kicsit nekem úgy hat, mintha az illető megelégedne bárkivel, akárhogy néz ki, csak legyen valakije, a külsőt nem figyeli, mert annyira nincs jóban magával, hogy örül már annak is, ha valaki leszólítja, és járni akar vele. Meg ez a külsős dolog, mindenkinek más a szép, a csúnya, az előnytelen és az eszményi. Ezek olyan fogalmak, amiket baromi jól definiálnak a szótárak,de egységesen nem lehet a gyakorlatban alkalmazni. Valakinek a pocakos alak jön be, másnál csak a kemény bicepsz és tricepsz számít. Van, aki szereti a szétálló, nagy füleket, másnak a pici pisze orr a nyerő. Szóval, ha én azt mondanám, hogy a nagy, meleg gesztenyebarna szem, a kócos, de mégis rendezetten ható szőke fürtök vannak előnyben, szeretem az arányos kicsit szétálló normál méretű füleket, és a pisze nózit. Oké, de lehet, hogy külsőre minden stimmel,mégis a belsője olyan ad, ami mellőzendő. Hiába felel meg a külső követelményeknek, mégis egy arrogáns seggfej, aki folyton ideges, ingerlékeny, vagy többször részeg, mint józan. Ilyenkor meg cseszhetem a külsőt, ha a belsőjét ki nem állhatom. A legjobb meghatározás a "művész" típus lenne. Ez érdekes egyébként, mert ez a művész típus nagyon sok nőnek bejön. A lezser külső, amikor egymáshoz nem illő színeket és ruhadarabokat úgy állít össze magán, hogy az egyéni stílusról és a szokatlan összeállítás ellenére mégis összhangban van. Vagy félhosszú hajat növeszt,amit lazán lófarokba fonva vagy összekötve hord, vagy rövidebbre vágatva hordja. Vastag keretes szemüveg, ami már nem "trendi", mégis rajta nagyon jól áll, teljesen az egyénisége. Az ilyen művészekben egyet szeretek nagyon, az egyéniséget, és hogy ezt a személyes stílust fel is vállalják büszkén. Öltözékük inkább a régebbi korokéhoz hasonló, nem olyan, mint a mostani modern, hogy az a divat, ha kilóg az alsó gumija a gatyából, ha a cipőt nem kötjük be, hanem csak belebújunk, és lötyög a lábunkon, hogy a fiúk olyan neonrózsaszín cuccot viselnek, ami még egy lányon is sok lenne. Nincs vele gondom, mert van pasi, akinek a halvány rózsaszín és barackszín baromi jól áll, de van az a bizonyos pink, ami elég durva tud lenni nagy mennyiségben egy férfin. Na, de vissza a művész lélekhez. Ő az, aki elég romantikus, sajnos van, aki túlzottan is, de ez az a férfi, aki még hisz a trubadúrköltészetben, meg szerenádot adni egy lánynak. Lehet ilyenkor mindenki azt mondja, ez a Rómeó és Júlia cucc már lejárt lemez, de szerintem még mindig meg tudja hatni egy lányt, ha egy férfi az ablaka alatt énekel, még ha hamisan énekli is ki az akkordokat, nekünk mégis zene füleinknek. 

Nem elhanyagolható, ha egy pasinak van humora, és nem csak mesélni tudja a viccesebbnél viccesebb sztorikat, de érti is a tréfát. Volt részem már abban, amikor valami tréfásat mondtam, és a srác nézett rám, olyan savanyú arccal, mit akivel citromot nyalattak. Vagy a másik véglet, amikor mesél valami viccet, és röhög rajta, azt gondolva, mekkora poén volt, a többiek meg zavartan összenéznek, és erőltetett nevetéssel reagálnak.

Másik elengedhetetlen tulajdonság nem más, mint az ápoltság. Igenis, azért mert pasi, adjon magára. Nem azt mondom, hogy kéthavonta járjon kozmetikushoz, meg manikűröztessen, de legyen ápolt, ami csinossá teszi. Itt azt értem, hogy az előző napi zoknit ne vegye fel másnap, miután megszagolva megállapította, ez még megteszi. Ne vegye fel megint a beleizzadt, bagószagú és piaszagú pólóját egy átmulatott éjszaka után, hanem landoljon az a póló a szennyeskosárban. És itt a pasis ápoltságnál egy érdekes tévhit, amit nem tudtam soha hova tenni. Ha egy pasi elmegy a fodrászhoz évente többször, vagy eljár a kozmetikushoz, illetve pedikűröztet, máris túl nőiesnek, vagy buzinak könyvelik el. Ezt sose értettem, miért jobb, ha a haja lóboncként hullik a vállára, vagy ha az arca tiszta ragya, vagy a körmei piszkosak. Szerintem ez nem buzis szokás, na, jó, nem kell elsokallni, de ha elmegy évente kétszer, az szerintem az ápoltságra utal. Hogy odafigyel a külsejére, hogy az arca tiszta legyen, a körmei szépek és tiszták, a haja pedig rendezett. Ha meg szájszagú és büdös a szája, előbb adok neki egy rágót, mint egy csókot. Lehet, hogy ez most rondán hangzik, hogy milyen finnyás vagyok, és mennyi rigolyám van, de azt mondom, én is odafigyelek magamra, hogy mindig tiszta, rendezett és csinos legyek, és ezt a másiktól is elvárom. 

Ami még fontos a számomra, a hűség. Jujj, egy ijesztő szó, ami már sokak szótárából hiányzik.  Ez az a szó, ami nem csak egy elcsépelt baromság. Nem csak azért gondolom, mert nő vagyok, de a bigámia nem nálunk szokás, és aki a nőjének tart, annak csak én vagyok, és ő meg csak az enyém. Ne legyen ez egyoldalú, hogy ő fél lábbal mindig egy másik nő ágyában van, amikor megcsókol, az előző esti nőcske jut eszébe. Ha elkötelezem valaki mellett magam, és se kukucskálok kifelé, hogy hátha akad valami jobb falat a piacon, majd ha talál, bele is kóstol. Ezzel csak egy a baj, aki azt mondja, hogy csak egyszer történt, és többször nem fordul elő. Ez olyan, mint bármi, ami függőséget okoz, ha egyszer belekóstol az ember, nehéz abbahagyni, megválni tőle. Aki egyszer megtette, az megteszi még egyszer, ha a párja megbocsátott neki,már csak azért is, hogy megnézze, meddig tűr a másik, és meddig feszíthető a húr. És ilyenkor arra hivatkozik, hogy az ösztön, meg ez egy veleszületett dolog, a férfi mindig is vadászott, és ez a vérében van. Csak anno az ősök nem ilyen husikákra vadásztak.

Humor, ápoltság, hűség. Ezzel a 3 legalapvetőbb és legfontosabb feltétel megvan. Vannak még továbbá a mértékkel igyon kategória, mert senki nem szeret egy csaprészeg pasasért menni az éj közepén, és a vállán hazarángatni. Itt van még a rendmánia. Nem kell, hogy minden edény elmosson, miután végzett az evéssel, vagy mindennap porszívózza ki a lakást. Kezdetnek már az is megteszi, ha a szennyes bekerül a kosárba, vagy ha olykor besegít a házimunkába, például ha halomban áll a mosatlan, felajánlja, hogy besegít, és vállalja, hogy eltörölgetni őket. Értékelem, ha ki meri mutatni az érzéseit. Nem szeretem azt a felfogást, miszerint egy férfinak mindig erősnek és keménynek kell lennie,egy nő meg folyton elérzékenyül. Nem azt mondom, hogy egy szerelmes film végére egy kazal papírzsepit fújjon össze. De egy kicsit legyen gyengéd, és merjen sírni, az a pár könnycsepp nem fogja kevesebbnek feltüntetni a szemünkben. Lássuk, mi van még? Á, meg is van, az életöröm, és az életcél. Nem rossz, ha valaki az élj a mának dolgot követi, sőt, főiskolás és egyetemi évek között ez a legszebb időszak. A hajnalig tartó bulik, lerészegedések a haverokkal, majd a másnapi macskajaj a szörnyű fejfájás, és a sok másnaposság. Ilyenkor fiatal az ember, tapasztalatokat gyűjt, még csak nemrég került ki a középsuliból, alig esett le a seggéről a tojáshéj, és még csak az első szárnypróbálgatásokat teszi a nagy betűs életben. Ilyenkor még lehet finomítani a mi leszel, ha nagy leszel kérdés válaszán, ha nem tetszik a téma, vagy már nem érdekel, változtathatunk rajta, hogy mivel teljenek a későbbi munkás éveink. De az, aki céltalanul tengeti az életét, azt se tudja, mi lesz vele másnap, nincsenek tervei, céljai nemhogy segíteni nem fog minket a későbbiekben, de még visszahúzó erőként is hathat, hogy céljainkat elérjük. Az életvidámságot meg úgy érzem, nem kell megmagyaráznom. Ki szeret egy olyan emberrel beszélgetni, aki csupa gúny, és irónia. Akinek baj, ha besüt a hold az ablakon, ha süt a nap, ha csiripelnek a madarak. Aki fejfájást kap a gyerekzsivajtól, még fel se szállt egy teli járműre, másik panaszkodik, mennyien vannak már megint. Ha sok időt vagyunk együtt ilyen negatív pasival, egy idő után vagy beleőrülünk, hogy sose tudunk a kedvében járni, mert mi mindig fel akarjuk vidítani, mosolyogni látni, de sose sikerül. A másik hátrány, hogy mi is hozzá idomulhatunk egy idő után, hiszen a környezet befolyásolja, és nagy hatást gyakorol arra, hogy milyenek vagyunk. És valljuk be, aki előtte rózsaszínben látta a világot, és egy idő után már a madárcsicsergés is zavarja, és már alig tud valaminek is örülni.

Hát igen, pasik. Ez az a szó, amit bármilyen hangsúllyal elláthatunk, és más-más jelentést nyer, ámulat, rajongás, csalódás, beletörődést, és így tovább, nem is tudnám mind leírni, nincs annyi hely. De egy tuti, úgy, ahogy a mondás tartja, férfiak, nem tudnak nő nélkül meglenni, sokszor ránk is igaz. Vannak olyan pillanatok, amikor kell egy erős kéz, ami átölel és megvéd minket, kell, hogy biztonságban tudjuk magunkat, hogy tudjunk valakire támaszkodni.Úgyhogy rossz tulajdonságok ide, vagy oda, szeretjük őket minden apróbb hibájukkal, ahogy ők is minket. És én se panaszkodok, de most már tényleg jöhetne az a bizonyos Igazi, ha nem is fehér lovon, hát fehér buszon, mert elkélne végre az a bizonyos erős védelmező támasz, és hogy valakit tudjak teljes odaadással és szívből szeretni, anélkül hogy a lehetséges csalódásoktól tartanék.

Ciki, nem ciki?

Nem is tudom, hogy lehet erről a dologról beszélni. Nem egy helyen indítottak közvélemény-kutatást az elmúlt időben, hogy ki mikor vesztette el a szüzességét. És ilyenkor persze nyílt utcán ugranak nekünk az emberek, és egy gyors szia után, ha azt mondod, oké, segítek, egy-két kérdés erejéig ráérek, megkérdezi, hány évesen estél túl rajta. Aki túl korán, az vörösödve mondja meg a számot, vagy kitolja pár évvel, elvégre a másik úgyse tudja a helyes megfejtést, valaki büszkén, hogy 16-17 évesen, és van, aki zavartan mond egy számot, és tovább áll. Ciki, vagy nem ciki, ez tényleg érdekes dolog. Aki még 20 évesen is szűz, mindenki azt kérdezgeti, mi bajod, miért nem voltál még pasival/csajjal? Vagy az ellenkező neműekért vagy oda? És záporoznak a kínosabbnál kínosabb kérdések, te pedig hebegve-habogva próbálsz válaszolgatni rájuk, vagy minél gyorsabban kibújni, és témát változtatni. Ilyenkor sose értem az embereket, miért vannak így kiakadva ezen. Ha valaki már 12-13 évesen élt szexuális életet, arra azt mondjuk, kicsit elsietted, nem? Meg hogy még gyerek volt, érdeklődött a téma iránt, még nem tudta teljesen, mire is vállalkozik. De ha elmúltál 20, és még mindig nem volt benne részed, mindenki leszól, beszól, és megjegyzéseket tesz. Kérdem én, miért olyan nagy "bűn" ez? Szerintem ez legyen mindenkinek a saját személyes dolga, eldönteni, mikor fekszik le valakivel. Ha nem szeretjük a másikat, csak azért akarunk rajta túlesni, mert már mindenki túl van az elsőn, és én is beállhassak a sorba, és azt mondhassam, már én se vagyok szűz, semmi értelme. Ha valaki várja az igazit, és azt mondja, igenis, azzal akarom átélni legelőször, akit szeretek, akinek oda tudom magam adni teljes mértékben, az a legjobb megoldás. Amikor nincsenek gátlások a másik előtt, amikor már az első alkalomnál is tudja mindkét fél, mire vágyhat a másik. Főleg, mivel az első élmény lesz a legmeghatározóbb a későbbi nemi életben. Ha a legelsőt egy pattanásos kamasszal éltük meg, aki még magát is alig ismerte, nem tudta rendesen irányítani a dolgokat, és próbálkozott, de leginkább bénázott, később is kétségekkel fog mindet eltölteni. Főleg, ha a szobában titokban, úgy, hogy senki meg ne hallja, minden nesznél az ember megijed, megrezzen, nem tud rendesen ellazulni, és ilyenkor okoz a másiknak akaratlanul a legtöbb fájdalmat. És amilyen az ember, a negatív dolgok mélyebben belevésődnek az agyába, és csak sok pozitív hatás tudja feletteni, elhalványítani az első próbálkozások kudarcait. Ilyenkor meg lehetünk rá büszkék, hogy túl vagyunk rajta, de lehet fele annyit se ér, mintha felnőtt fejjel, érettebben, és úgy állnánk a dolgokhoz, hogy tudjuk, mit is akarunk igazán.

Meg valljuk be, kevesen annyira érettek, hogy 13-14 évesen belevágjanak a szexbe. Nem irigylem őket, félreértés ne essék, csak ha belegondolok, nekem ennyi idősen egy dologban kellett jól teljesíteni, a tanulásban. Foglalkoztattak a pasik, kit nem, de nem olyan szinten, hogy hemperegjek velük. Érettnek érett voltam, de tudtam, ebbe még korai belevágni. A másik, hogy minek elsietni? Ha követjük a felgyorsult ütemet, és mindent kiélvezünk akkor, amikor a divat és a korunkbeliek diktálják, már 30 éves korunkra kiélt, életunt ember lesz belőlünk, mert már nem marad sok olyan dolog, amit ki kéne próbálni. Megvolt a szex, sőt, már az egész Káma Szútra többször is végig lett próbálva, a szex már unalmas. Kibuliztuk magunkat, megvoltak az ereszd-el-a-hajam partik, annyiszor voltunk részegek, hogy már azt se tudjuk, mikor voltunk igazából józanok. Minden olyan dolgot megcsináltunk, amit ilyenkor még csiszolgat az ember, vagy már jól megy, csak még finomít egy kicsit, javítgat, fejleszt.

A másik, amit még ésszerűnek tartok, hogy ilyenkor a legtöbb tini csak lázadásból fekszik le valakivel. olvastam a magazinban pár tippet vagy láttam a tv-ben, kíváncsi vagyok, ki kéne próbálni. A fiúk hiába érettek nemileg, de szellemileg még nincs meg az a bizonyos színvonal - itt tisztelet a kivételnek, aki a korától eltérően érettebben gondolkodik, és nem lehülyézni akartam a pasikat, csak későn érőknek,de ezt biosz órán is tanítják :). A kérdés foglalkoztatja őket, már valamennyire megismerték magukat, mi hogyan működik, de nőt eddig csak pornóban vagy magazinban láttak. És akkor egyszer csak ott van előttük egy húsvér nő. Szerencsétlenek persze hogy a haveroktól hallottak, és a tvben látottak meg újságban olvasottak alapján próbálkoznak, és nem a várt módon sül el a dolog. Le vannak lombozódva, hogy mennyit készültek erre az estére, hogy majd megmutatják, micsoda férfiak, és felsültek, vagy hamarabb elsültek. A lány is magát okolja, biztos ő is rosszul csinált valamit, ne zárták be azt a bizonyos 50 vagy 70 fokos szöget, ahogy az újságban írták. Kicsit megijedt a látványtól, görcsölt, izgult, mert ez az első alkalom, és annyira görcsölt, hogy nem tudott ellazulni. Főleg az a rossz, hogy ezt otthon fejben mindeni eljátszotta már, különböző alternatívákkal, többször is lepörgette fejben, mit hogyan, és mikor. De élesben máshogy ment minden, és ez elszomorítja.

Persze aki később vág neki, az sem garantálja, hogy a legtutibb lesz az első alkalomkor. De azért egy 20-as emberke már jobban ismeri a dolgokat, a növekedési folyamat megállt és minden elérte a végleges méretét és formáját. Az ember többször volt már egyedül, és tapintott rá a dolgok lényegére, többször és mélyebben ismerkedett magával, jobban is tudja, mit is akar valójában.

Na, nagy csavart írtam le megint, azt látom, főleg, hogy eltértem a tárgytól, hogy miért ciki, ha valaki még a 20-as éveiben is szűz? Ciki, nem ciki? Nyitott kérdés marad, amit mindenki maga dönt el, de én személy szerint akkor is azt mondom, ilyenért nem kell megvetni, vagy kiröhögni a másikat, ha még nem érzi magát készen a dolgokra, nem baj. Ez legyen mindenkinek a saját dolga, és ha legközelebb ilyen kérdés elé kerül, had mondhassa, hogy igen, még 24, vagy 26 éves, és mindig szűz, ne keljen elvörösödve hebegnie-habognia valamit. Mert szerintem nem ez a ciki, hanem aki ezért valakit leminősít, és kellemetlen helyzetbe hozza a másikat.

Ti mit gondoltok róla?

Új külső

Eltelt közel egy hónap, mióta létrehoztam ezt a blogot, végre sikerült készítenem egy jobb fejlécet, és megváltozott a blog stílusa is, más a betűtípus, mások a színek, kifejezőbb, művészibb hátterek kapott a tartalom.

Ahogy ezt már korábban megállapítottam, minden kezdet nehéz, de a folytatás se egyszerű. A kezdetekhez képest úgy érzem, már jobban hasonlít arra, amit alkotni akartam, de valami még mindig nem az igazi. Minél többet csűröm-csavarom, annál közelebb érek ahhoz, ahogyan szeretném, hogy valóban kinézzen. De miért is akarnám, hogy ha már megtalálom a megfelelő stílust, úgy maradjon örökre? Az ember változik, és mire megtalálnám, mit is akartam, már úgyse fog annyira tetszeni, mint mikor nekivágtam, feltéve hogy sikerülne pontosan azt megalkotnom, amit akartam.

Köszönöm a visszajelzéseket, mindent örömmel várok, legye az pozitív vagy negatív megjegyzés, és további jó olvasgatást és kellemes időtöltést kívánok minden betérőnek!

Utóirat: a fejlécen a rózsát fogó pár 3D-s szemüveggel térbeli lesz ;)

No komment

Ciki, vagy nem ciki, de igaz. Modern világunk elérte a párkapcsolatokat is. Ma már a pasi nem egy szál virággal a kezében mondja szíve választottjának, hogy szeretné kapcsolatukat komolyabb utakra terelni. Milyen szépen hangzik, de ezt a mondatot se halljuk sokszor. Manapság az sms, msn és a mindenkit magába gyűjtő facebook a nyerő. Ha valamit akar a csajtól, megböki, majd bejelöli, hogy kapcsolatban vannak. Aztán majd jön a meglepetés, hogy kapod az értesítőt, hogy a Kovács Pista a pasid. Ilyenkor elgondolkozhatsz, ez most csak vicc, vagy komoly? Mert igen, azért ha egy pasi akar valamit, vegye már a fáradságot, és közölje személyesen, ne egy kattintás tudassa velünk a másik érzelmi állapotát. Elhiszem, hogy nehéz odaállni, mikor a tenyere izzad, ha vitt virágot, az majd kicsúszik a kezéből, az arca vörös, gyöngyözik a homloka, remeg a lába, és annyira elakad a nyelve, hogy egy épkézláb mondatot se tud kimakogni. De ez személyes, és van benne valami, amitől a lány elolvad. Érzi, hogy tényleg fontos, az a szerencsétlen srác tényleg teljesen odavan érte, és annyira ideges, hogy elrontja, hogy meg se tud szólalni, fél, hogy rosszul szerepel, nem egy erős férfi képét mutatja, hanem be kell vallania az érzelmeit. Fél, hogy a lány visszautasítja, kineveti, megalázza, amiért ő meg meri vallani az érzelmeit. Sajnos vannak,akik nem is alaptalanul, mert korábbi negatív tapasztalatokra hivatkoznak. Ilyenkor meg lehet érteni a fiút, hogy korábban ha közeledett, és udvarias volt, és bevallotta az érzéseit, a lány kinevette, ódivatúnak mondta az udvarlási szokásait. De ez olyan, mint a biciklizés, ha leesel, szállj vissza, és próbáld megint. Nem minden nő egyforma, és nem jó érzés, ha valaki a korábbi szenvtelen fruskákhoz hasonlónak talál minket, és azt hiszi, mi se vagyunk vevők az érzelmes szövegekre. én igenis az vagyok. Tessék hozzám odajönni, nem kell térdre ereszkedni, de sokkal jobban esik, ha szóban közlik, szeretlek. Ez az a szó, ami leveszi a lányt a lábáról, amikor nem számít, hogy mit bénázik a pasi, mi így találjuk cukinak, ahogy idegesen dadog, és próbálja elmakogni, mit érez irántunk.

Ilyenkor megesik rajtuk a szívünk, hogy mennyit törik magukat értünk, és hogy mennyire fontosak vagyunk számukra, hogy latba vetnek mindent, férfias keménység ide, vagy oda, elgyengülve és remegve, és titkon remélve, hogy igen lesz a válasz.

Ha már a személytelenségnél tartunk, ennél már csak a modern szakítások a legrosszabbak. Nemegy cikk szól arról, hogy a lény kap egy sms-t, amiben csak annyi áll: "VÉGE". Szar érzés, főleg hogy az embert arra sem méltatják, hogy az eltöltött idő után legalább egy személyes búcsúzásra méltassák. Olyan, mintha az eddig együtt töltött idő semmit sem számított volna, mintha a lány emberszámba se véve egy laza szóval akarnánk lezárni. Gerinctelen viselkedés, nemcsak mert szóra se méltatjuk a másikat, de az sms írójáról is tanúskodik; nincs elég vér a pucájában, hogy kiálljon, és elmondja kerek-perec, ő már nem szeret, és szeretne más vizekre evezni. Az ilyenek megmaradnak, szálkát hagynak, és az illető teljesen összemegy a szemünkben, mi meg elképedünk, mennyire vakok voltunk, hogy nem vettük észre, kivel van dolgunk.

Jelzések, útbaigazítás

Nemrég olvastam valahol, hogy a párválasztásban a nőnek van kezdeményező szerepe. Bocsi fiúk, de ebben se tietek az első szó. A cikk szerint a nő legalább 40-50 jelet küld, mire ebből a pasi elszánja magát, márha észreveszi, és elindul, hogy kezdeményezzen. Pedig a csaj előtte majdnem csak a szeme előtt hadonászott, hogy gyere, szólíts le, szimpi vagy. A pasi meg örül, hogy micsoda csaj, és szóba áll vele, ezek szerint jó volt a fellépés, a megszólítás, mégiscsak jó volt ezt az inget felvennie, vagy ezt a spray-t magára fújnia. Közben bele se gondol, hogy a nő már előtte felmérte a kínálatot, és lát a pasiban fantáziát, potenciális jelöltet. Érdekes volt számomra az a cikk is, hogy a nők szaglása sokkal jobb, mint a férfiaké, és párválasztáskor a szagoknak nagy szerepe van. Ezekből a szagokból képesek vagyunk következtetéseket levonni, és általában ellentétes szagú pasit keresünk, hogy így minél erősebb és egészségesebb utódjaink legyenek. Úgyhogy úgy látszik,ezen a téren is miénk a kezdő és a végszó. És ha belegondolunk, van benne valami. Akaratlanul is, ha bemegyünk valahova, az első dolog, hogy felmérjük a terepet. Kik vannak jelen, potenciális vetélytársak, kik vannak kapcsolatban, mintha bemennénk a boltba, és felmérnénk a kínálatot. A jobb falatokon tovább járatjuk a szemünket, míg vannak, akiket másodpercek tört része alatt bescannelünk, és tovább halad a tekintetünk. A feltérképezés után indul a jelezgetés. Mindenki kap bár pillantást, egy titokzatos mosolyt, vagy egy kacér kacsintást. És ha szerencsénk van, és vette alapot, jön, hogy meghódítson mindet. A pasi elégedett, hogy jó prédát vadászott le, a csaj pedig örül, hogy végre kapcsolt, és fogta a jelzéseimet. Aztán elindul az ismerkedés, és közben a kapott impulzusokból következtetünk, jót találtunk,vagy lépjünk tovább.

Milyen érdekes viszont, hogy vannak pasik, akiket meglátunk egy filmben, vagy egy magazinban, és mutogatjuk, ezt nézd, milyen jó a feneke, imádom a szemeit, milyen dús a haja. Álmodozunk,milyen lehet mellette felébredni, egy ilyen csúcs hím oldalán lépkedni az utcán, de a szívünk mélyén nem ő az igazi nagy Ő, akit mindig is vártunk. Aztán vannak azok a pasik, akikkel tök jól eldumál az ember, de valahogy érzed, hogy ő csak egy barát lesz, többre nem is tervezel vele, mert nem tudod partnerként melletted elképzelni. 

Ezzel két skatulya megvan, milyen kategóriák maradtak még? Talán nem vagyok egyedül, és mindenkivel megesett, hogy olyan pasi után futott, aki majdnemcsak elmenekült előle. Imádta a srácot, olyan helyes, cuki, meg kell zabálni, és a fiúnem viszonozta a dolgot. Ilyenkor a normális ember azt mondaná, oké, ez ne jött be,álljunk tovább,próbáljunk mást. De mit csinál többnyire a nő? Töri magát, azt hiszi, a pasi csak kéreti magát. Titokban lesi minden szavát, amikor beszél valamiről fejben jegyzetel, és másnap megjelenik olyan cipőben, sminkben, ruciban vagy olyan hajjal, amit előtte hallott, mennyire bejön a srácnak. És akkor sem kapcsol, hanem mintha ott se lennénk, levegőnek néz mindet,törhetjük magunkat, akár meztelenül is elmehetünk előtte, akkor se fog felfigyelni ránk. De ez velünk is igaz. Hány pasi van, aki félreolvassa a jeleinket, és majd meggebed, töri magát, csakhogy a figyelmünket magára vonhassa. Van még a túl jó pasi. Amikor meglátjuk, titokban álmodozunk, képzeletben lejátsszuk, hogy összefutunk vele a buszon, és leszólít minket, vagy az utcán sietünk, belénk fut, vagy véletlen fellök, felsegít minket, és akkor összeér a kezünk. Aztán jön a kiábrándító pofon, hogy pont minket? Pont egy ilyen csajt, főleg most hogy felszedtem pár kilót, vagy nem a szexi piros felsőm van rajtam, kócos a hajam, nem volt időm sminkelni, stb. És máris lebeszéltük magunkat, hogy amikor elhalad előttünk, fel merjük emelni a fejünket, és egyáltalán rá merjünk nézni. 

Aztán a legrosszabb, az utólagos kiábrándulásos kategória. Amikor meglátjuk, a lábunk megremeg, teljesen készek vagyunk, vigyorgunk, mint a tejbetök, nem tudunk kimondani egy értelmes mondatot. Erre ő határozottan odalép, megszólal, és meg is törik a varázs. Van valami olyan bibi, amit a fantasztikus külső elfedett. Az ilyen eset, amikor a szépfiú olyan közönséges szóhasználattal él, hogy mi vörösödünk miatta szégyenkezve, ha olyan alpárian beszél, hogy egy kocsis is elbújhatna mögötte szégyenében, vagy olyan buta és műveletlen, hogy a nők-pia-szex témán túl nem sokat lehetne vele csevegni. Vagy a másik véglet, az ego-hím, aki az ismerkedjünk résznél órákig képes magáról beszélni, nem érdekli különösképpen a másik, de jó, hogy egy új emberrel oszthatja meg életútjának legirigylésreméltóbb szakaszait, az anyjáról ódákat zeng,ha minket megdicsér vagy az anyukájához hasonlít, vagy egy korábbi ex-hez.

És ilyenkor teszi fel jogosan a kérdést a nő, hogy hol vannak a normális pasik. Én se kérek sokat, bár lehet, nagyok az igényeim. De valamit nagyon elszúrok, vagy rosszak a jelzéseim, mert a számomra jóképű fiúk meg se közelítenek, mindig kikapom az ego-hímeket, vagy a mellmustrálókat, ami elég zavaró, ha valaki a mellednek mondja, milyen szép vagy, és nem a szemedbe. Ezután vedd komolyan, hogy tényleg téged szeret. Aztán van az a figura, akit minél jobban megismersz, annál jobban kiábrándulsz belőle. Mikor megismered, azt hiszed, megfogtad az isten lábát, megtaláltad akit neked szánt a sors. Aztán lassan, de biztosan rádöbbensz, ez nem lesz így jó. Minél több időt töltesz vele együtt, annál csalódottabb vagy. Minél közelebb kerültök, annál jobban érzed, hogy kezdesz egyre eltávolodni tőle. És hiába tudod, nem lesz hosszú életű, szinte megfojt a tudat, mégse mered neki bevallani, hogy ez így nem jó, mert félsz, hogy mi van ha tévedsz, és nincs vele semmi gond, csak annyi rossz tapasztalatod volt, hogy már beképzelsz magadnak mindent. De amikor kimondjátok, hogy vége, mintha levettek volna rólad valami nagy terhet, újra kapsz levegőt. Talán ez a legrosszabb mind közül, mert személyesen nem bánt meg, de a tetteivel képes annyira átformálni, hogy kiess az egyensúlyodból, nem üvölt veled, nem bánt, mégis maga a tudat, hogy minél jobban megismered, annál kevésbé szimpatikus, annál kevésbé szereted, egyre nagyobb teherként omlik rád, és a szakítást latolgatod, nehogy megbánts, hiszen ő se bántott téged.

Ezek a skatulyák tuti, nem mindenki számára vannak így elrendezve a pasik, az enyém is elég kezdetleges, majd még bővül az idő során. Hiába a sok rossz tapasztalat, nem fogja a kedvemet szegni, inkább mosolyogva beleugrok megint az életbe, húzva egy strigulát, hogy igen, megint tanultam valamit...és valamikor csak megtörténik az a bizonyos hollywoodi véletlen találkozás...