Kérem a használati úkmutatót

A könyvesboltok polcain halomra sorakoznak párkapcsolatokról szóló könyvek: Kulcs a nőkhöz, kulcs a férfiakhoz, a sikeres pasizás/csajozás 10 alapszabálya, hogyan hozzd helyre szerelmi életedet és így tovább és így tovább. Annyi könyv, mint ugyanabban a témában, ugyanazt a kérdéscsoportot boncolgatva. Ez vagy azt jelenti, hogy ennyire használhatatlanok egytől egyig, és maga az író se tudja, mit is írjon, ami átfogó képet ad. És igen, itt a probléma. Elolvashatunk egy vagy több száz könyvet ezzel kapcsolatban, de alapszabályok és általános példákon kívül nem nagyon találunk személyre szabott tanácsokat. Képzeljük csak el, milyen lenne egy modern randi úgy, hogy mindenkinek személyre szabott saját használati útmutatója van, benne minden, mintha csak valami elektronikai eszközt vennénk. Miért ne, elég tárgyilagosan hangzik, és bevallom több mint utópisztikus az elképzelés, de miért ne, nem tartom lehetetlennek. Mint amikor a mosógépet megvesszük és kicsomagoljuk nem mindenki olyan született zseni, hogy minden gombnak és jelnek ismeri a funkcióját. Ilyenkor előkerül a dobozból a mellékelt kiskönyv, és kezdhetjük lapozni, megismerve egyre jobban az adott terméket. 

És milyen lenne ez emberi formában? Fel lenne tüntetve a gyártási hely és idő, akarom mondani születési hely és idő. Hogy az illetőnek milyen betegségei vannak, itt nem az náthára gondolok, milyen allergiái vannak. Ez a bevezető, az általános tudnivalókkal egy részben foglalna helyet. Ez után következhetnének a személyesebb leírások, mik a hobbik, miket szeret és miket nem, kedvenc hely, szín, étel, ital, szórakozás, és egy kis szótár a végén a személyes jelek és jelölések értelmezéséhez. Hiszen ha alapul veszünk alap mondatokat, mint például a "Hagyd csak, megy egyedül", mennyiszer halljuk, de van, aki tényleg boldogul egyedül, más meg nem mer segítséget kérni, de amikor ezt a mondatot kiejti a száján teljes szívből kívánja, bárcsak a másik ettől eltekintve segítene neki. Igen, tudom, furák vagyunk mi nők, miért nem mondjuk meg köntörfalazás nélkül mit is akarunk? Mert szeretünk irányítani, de igyekszünk ezt néha olyan burkolt formában tenni, hogy a másik ne kezdje magát alárendelt szerepben érezni. Mert ki az, aki szereti, ha folyton rendre utasítják, mindig megmondják, mit hogyan tegyen? Nem sokan, az biztos. És ha egy nő túl sokat kér, ezt csináljad, jól esne, ha megmasszíroznád a vállamat, vigyél el nyaralni, menjünk el wellnessbe, vigyél végre vacsorázni, jó lenne ha elmosogatnál néha magad után és sorolhatnám órákig akkor se jutnék a lehetséges kérések végére. A pasikkal amúgy semmi bajom, imádom őket, olyanok, mint a gyerekek, akik gyengédségre, gyámolításra szeretetre és meleg kis családi fészekre vágynak. De ha szegényeket folyton utasítgatjuk, és bombázzuk vágyainkkal, kéréseinkkel hamarosan besokall. A másik véglet, ha semmit sem kérünk, csak folyton utalgatunk, ilyenkor a "nézzd", "szerinted nem kéne" és a "mit szólnál hozzá" típusú fejtegetések következnek. Mind a kettőnek az a vége, hogy a pasi vagy a folytonos utasítgatásba fárad bele, hogy az örökös tanácstalanságba, hogy mit is akar valójában a nő. Meg kell keresni azt a bizonyos arany középutat, nehéz feladat, de szerintem nem lehetetlen.
Egy ilyen személyes használati útmutató segítene sok kérdésben, sok helyzetben. Meg akar miket lepni a párunk, ismer, mégis tanácstalan, mit tegyen? Egyszerű lenne, felcsapja a kiskönyvet, megkeresi a lehetséges örömforrásokat és sokkal nagyobb valószínűséggel találja el a megfelelő ajándékot.

Valójában ha belegondolunk ilyen jellegű kategorizálás már létezik régóta, ilyenekkel számtalanszor találkozhatunk különböző társkereső oldalakon. Hiszen elkérnek tőlünk alap adatokat, mint a kor, nem, lakhely, szem és haj szín, testalkat. Eddig teljesen olyan, mint egy általános leírás az "adott termékről". Ezt követik a jól ismert további kérdések, a hobbik, szabadidős tevékenységek, beszélt nyelvek és elvégzett iskolák, mintha csak a technikai adatokat, és a meglévő funkciókat sorolnánk fel. Ugye milyen félelmetes, hogy ezeken a társkeresőkön már ott van a regisztrálók kicsi leírása és jellemzése? Na jó, nem a tényleges "gyári" információk, mert a pasik csalnak néhány centit a magasságnál, és a testalkattal, a nők meg a korukat és a súlyukat "szépítik". Igen, ez nem is kétség, hogy a társkereső oldalakon olyanok, mint egy húspiac, minél jobb az ajánlás és az évjárat, annál nagyobb valószínűséggel kel el valaki. Nagyon kevés ember van, aki hosszabb távra tervez, szeretne komoly és normális kapcsolatot kialakítani valakivel. De többnyire a rövidebb alkalmi partnert keresők vannak túlsúlyban. Nemegy nőnél láttam, hogy hosszú kapcsolatra keresett társat, de olyan csipke fehérneműben fetrengett az ágyon, hogy mindene látszott és kinn volt, kivéve a papucsban rejtőzködő lábfejeket, hogy még egy profi pornós is elbújhatott mellette. 

De megint elkanyarodtam, a társkeresők szépségeiről majd máskor, most a rejtélyességen van a hangsúly. Én is eléggé tanácstalan vagyok, és bevallom, nem csak a nőkről kéne ilyen személyre szabott útmutatót készíteni. A pasikról is érdemes lenne. Hányszor volta úgy, hogy nem tudtam, hogy a adott esetben az adott ember hogy reagál. Van, aki azt mondja, vezess, mondd el bátran, mit akarsz, mert ha nem mondom el, nem tud örömet okozni. És van a másik véglet, aki azt szereti, ha folyton jelzéseket kap, és imádja megfejteni a rejtvényeket. Ő az, akinek ha kerekperec elmondom,mit szeretnék, felmérgesedik, mert úgy hiszi a nyíltságom oka az, hogy nem találom elég kreatívnak, hogy kitalálja a dolgokat. Úgyhogy igen, ember legyen a talpán, aki ezekből az általánosítós könyvekből az adott nőt vagy férfit meg tudja teljes mértékben érteni, hiszen még annak is nehezen megy, aki már több éve ismeri a másikat.

Amúgy nem akarom leszólni ezeket az irományokat, én se vagyok a világ legjobb párterapeutája, hogy ránézek valakire, és máris mondom, mi a panasz. Ezekben a könyvekben vesz egy alap példát, és azt elemezgeti. Aki olvassa és megfogadja vagy beválik, vagy nem, fifti-fifti az esélye. De azért valljuk be, vannak néha elé bugyuta megfogalmazások,meg megközelítések. A kedvenceim a különböző tesztek, amikor van 4 válaszlehetőség, és az adott kérdésnél mi illik rád. Nem egyszer voltam úgy, hogy egyik válasz sem passzolt rám, és néztem, ilyenkor mi van, mert így már tuti nem lesz megfelelő a kiértékelés. Az se semmi, amikor a válaszokkal teljesen ellentétes képet festenek le rólunk a teszt írói.

Úgyhogy ha valakinek gondjai vannak, a legjobb megoldás mindig a személyes megbeszélés. Egy könyv nem ismer minket, sem a partnerünket, így nem nagy a valószínűsége, hogy az aktuális problémánkra a megfelelő választ kapjuk. Szerintem sokkal egyszerűbb, ha leülünk, és megbeszéljük a másikkal először, mintha veszünk egy könyvet, és elkezdjük pontról pontra követni, lehet, hogy beválik, de az is lehet, hogy a mi pasinknál ezek a trükkök nem fognak bejönni. Gondoljunk itt Shally esetére a Házi nyusziból. A lány képben van, mit akarnak a pasik, és egyszer csak találkozik Oliverrel. Bevet nála minden praktikát, csatornagőz fölé állás, folyton pajkos és szexis kifejezések és szavak használata, majd a végén elköszön, mondván egy másik randija van, mert ahogy ő is és sok más nő is tudja, a pasinak mindig az a "játékszer" kell, ami a másiknak. Más már ugrana, de Oliverre ezek nem hatnak, rá nem jellemzőek a tipikus leírások, sőt, pont ellenkező hatást váltanak be.

Úgyhogy nincs mit tenni, senkihez nem jár születésekor saját leírás. Meg ha járna, elég vastag kiadás lenne, sok üres kitöltésre váró és utólag pótolható résszel, mert az ember folyton fejlődik, változik, mindig frissíteni kell. Lenne előnye, nem mondom, mennyivel egyszerűbb lenne pasit fogni, meg becsajozni. De nekem még a régi módszer a nyerő, amikor a másikat meg kell ismerni, a pasinak hódítani kell, a nőnek meg mindig csininek, fessnek és frissnek lennie, hagyni és tenni is érte, hogy meghódítsák. Igaz, kevesebb vita, veszekedés és félreértés lenne, de ezek nélkül unalmasabb lenne a dolog, mindig csak a szép és jó egy idő után egyhangú lenne. Meg milyen szép is az, amikor örökharag, összekapunk, kerülgetjük egymást, de mégis egyszer csak eltörik a tűrés határa, valamelyik, vagy egyszerre mindkét fél feladja a büszkeségét, és újra összebújva ölelkeznek a kanapén, sűrűn elnézést kérni, szabadkozni, bocsánatért esedezni. Nincs is annál jobb, mint egy vita után kibékülni, bólintani, hogy te is feszültebb vagy egy kicsit, a másik is fáradt, és lényegében mindenkinek igaza volt.

Megkönnyítené a dolgunkat, de akkor eltűnne a felfedezés izgalma, a rejtvények kitalálása és a másik megismerése...jó lenne, de ha belegondolok, hogy minden pasi egy újabb könyvet jelentene, inkább kihagyom, inkább felfedezem őket, és idővel kitapogatom a gyenge pontokat, a hibákat és az előnyöket, minthogy egy regény hosszúságú könyv után mondjak véleményt az illetőről.

Love is in the air...avagy óda a szerelemhez

Szerelem, szerelem, ha elkaptam, az ellenszerét nem is keresem. Úgy gondoltam, ez egy olyan nagyszerű dolog, amit nem elég az év egyetlen napján, méghozzá tél végén megünnepelni. A szerelem minden napja, minden órája, sőt minden tized- és századmásodperce ünnepelendő, hogy van kit szeretni, és van, aki minket szeret. Egy kölcsönös odaadás ez, amikor a mágnes északi és déli pólusa összetalálkozik, és oly erősen összefonódnak, hogy szinte szétszakíthatatlanok. Most nem kívánok a negatívumokra kitérni, hogy ha elmúlik a rózsaszín köd, és felleljük a másik hibáit, vagy együtt maradunk, vagy rájövünk, nem ő a nagy Ő, és továbblépünk. Most, ahogy a cím is mutatja, a szerelmet akarom magasztalni, ezt a csodálatos érzést, aminél szebbet talán még sosem hordott hátán a Föld, ami édes ízével megrészegíti az embert és elveszi teljesen az eszét. Leginkább ahhoz hasonlítható, mint amikor a gyerek betér az édességboltba, és az eladó megengedi, hogy valamit ajándék gyanánt válasszon. A gyerek szíve ilyenkor egyre hevesebben kalapál, szeme rohan ide-oda a nagy kínálaton, nem is tudja, hogy a karamellát vigye, vagy a szájban oly selymesen olvadó málnacukrot fogadja el. És igen, mint ahogy nincs két egyforma falat csokoládé sem, úgy két egyforma szerelem sincs. Mindegyikben van valami, ami édes és krémes, ami miközben elolvad a szánkban lágy ízével kényeztet és selymes könnyedségével bomlik ezernyi meg ezernyi apró darabra a szánkban. Olyan ez, mint amikor az iskolai szalagavatóra keressük a megfelelő darabot. tanácstalanok vagyunk, vajon mi állna a legjobban, mit is akarunk valójában, és akkor egyszer csak a nagy keresgélésben amikor előrébb toljuk az előző vállfán lógó darabot, megpillantjuk az Igazit. Na jó, talán a hasonlat nem a legtalálóbb, mert ott vannak a véletlen szerelmek, amikor az ember nem válogat, hanem belebotlik. Amikor a megszokott úton hazafelé belebotlik egy titokzatos idegenbe, és mintha valaki megpörgetné a földgömböt, kiszalad a lábunk alól a talaj, le se merjük venni a tekintetünket róla, nehogy elmulasszuk, vagy mereven bámulunk, nehogy egy újabb pislantás után eltűnjön örökre szemünk elől.

A szerelem vak, így volt, van és lesz is mindig. Ismeri mindenki ezt a mondást, minden nyelven megtalálhatjuk, mivel örökérvényű világjelenségről van szó. Vakká tesz minket, de őszintén, ki akarja látni a teljes világot, amikor a szerelemtől párjával is alig tud betelni? Amikor minden apró rezdülését figyeli,nehogy lemaradjon valami érdekesről, fontosról. Ilyenkor nem érdekel senkit, mi van a mellettünk lévő kirakatban, mit történik körülöttünk. Mintha a teljes látótér helyett kapnánk egy kicsi csövet, hogy azon át szemléljük a dolgokat. A rózsaszín felhőben lebegünk, úgy érezzük, ez a mennyország, szárnyalunk a boldogságtól.

Aki szerelmes, nem lát, nem hall. Vigyázni kell, mert annyira kizökkenti az embert, hogy képes teljesen megőrjíteni, elvenni józanságát, függőséget okozni. Mint a pálinka az alkoholistának, ha egy percig sincs velünk, máris hiányzik, rosszul vagyunk a tudattól, hogy nincs velünk. Az eszünk folyton csak felé kalandozik, nem eszünk, nem iszunk jóformán, mert egész nap csak róla álmodozunk, felelevenítjük az elmúlt napokat, azt a vele történt első csókot, az illatát, gondolatban elmerülünk szeme kékségében, vagy mosolya fehérségében. Függővé tesz, mert ha nincs velünk, nehezen bírjuk ki nélküle, és leszokni az együtt töltött percekről szinte nem lehet...meg ki akar egyedül lenni, amikor végre van valaki, akivel egy húron pendülünk, aki úgy szeret minket, ahogy vagyunk,és akit mi is úgy szeretünk, ahogy van? Amikor ki kell használni minden percet, felfedezni együtt a világot, hiszen több szem többet lát, és ilyenkor más a világ. Aki szerelmes, csak a jót és szépet érzékeli, optimista, magabiztos, és kicsattan az örömtől. További ismertetőjele a gondolkodás teljes vagy részleges leállása, az ösztönszerű cselekvés, az álmodozó arckifejezés és a fülig érő száj. Nyomokban szívecskés medálokat vagy karkötőket is tartalmaz. A szerelem ragályos, mint a  nátha, fertőző, és egyszerre több embert dönt ágynak. Viszont ha eltalál minket Ámor nyila, nem futunk a patikába az ellenszerért, inkább otthon szenvedünk, ha nincs velünk, és megvárjuk, amíg a lappangási idő után ledönt minket teljesen a lábunkról. Kézről kézre és szájról szájra terjed, nem kímél fiatalt és időset, nem ismer lehetetlent és határokat, nem ismer tradíciókat és kulturális, műveltségi és rangi különbségeke. Aki egyszer elkapta, vagy sajnos hamar kigyógyul belőle, vagy élete végéig szüksége van kedvesére, az egyetlen ellenszerre. Viszont aki kigyógyult, félhet, retteghet, hogy újra elkapja, hogy jön a rejtélyes idegen, és Ámor ismét céloz, lő és talál.

Szerelem, te, ki megint a tavasz beköszöntével ismét hangosan zenged a boldogság zenéjét, te, ki megédesíted az emberek mindennapjait, elfeledteted velük bánatukat, gondjaikat, harmóniát és vidámságot hozol az emberek közé, terjedj, és hódítson meg küldöncöd nyila még több szívet...és ne felejts el engem se megtalálni.

Home alone...

Megint eltelt egy nap, és megint volt időm sétálni...és megint eszembe jutott valami. Kezdem egyre jobban úgy érezni, hogy velem van a baj. Eddig ahány kapcsolatom volt, sose sikerült túl jól. Mondták sokszor, hogy túl sokat várok, hogy egy kicsit álomvilágszerű az elképzelése, és sok az elvárásom, adja le belőlük, mert így nem fogok pasit találni. Elmondom, mit is várok, hátha tényleg velem van a gond, és ki kell hagynom bár dolgot a listáról.

Szóval, nem rangsorolom, mi a legfontosabb meg ilyenek, mert mindenből kell egy kevés, nem lehet azt mondani, hogy 23%-ban legyen kedves, 42%-ban ápolt, stb. Én mindig is úgy képzeltem el, hogy ez az egész a véletlen műve. Lehet az a baj, hogy a sok romantikus filmtől elromlottam, és túl romantikus lettem. De szerintem nincs is annál romantikusabb, mint amikor két ember a sorstól vezérelve egymásba botlik. Fellöknek az utcán, kipotyog a kezemből a cucc, és ő segít összeszedni, majd a nagy szedegetésben egyszer csak összeér a kezünk, és egy pillanatra mélyen egymás szemébe nézünk. Vagy ha nem az utcán, akkor a melóhelyen, amikor nagy papírköteggel a kezemben sietek egyik helyről a másik, és ő is siet, és véletlenül belém jön. Nemrég láttam egy filmet, és az is a véletlenekről szólt. Szerintem van benne valami, hogy mindenkinek teremtettek valami, igaz, hogy több mint 6 milliárd ember él a Földön, de meg van írva, hogy a nekünk teremtett férfi egyszer csak felbukkanjon, és belénk botoljon. Így külsőre nem tudnám megmondani, meg nem is akarok így skatulyázni, lehet, azt mondom, a zsánerem egy magas, jóképű sötétszőke pasi, akinek elmerülhetek a gesztenyebarna szemeiben. Aztán lehet, hogy egy teljesen más kinézetű pasival hoz össze a sors. Nem azt mondom, hogy a külső nem számít, csakis a belső. Aki ilyet mond, nem gondolja komolyan. Mármint ez szerintem olyan, mint amikor elmegy egy jóképű srác mellettünk, és rámosolygunk, a szívünk hevesen kezd dobogni, az arcunk kipirul, és szívünk szerint utánamennénk, és leszólítanánk. De ilyenkor végigszalad az a két ronda kérdés, egyszer, hogy lehet, van barátnője, nem tudhatom, másodszor, persze, pont egy ilyen klassz pasi szóba állna velünk és egy ilyen csajt akar, mint mi. Szóval aki azt mondja, hogy a külső nem számít semmit, egy kicsit nekem úgy hat, mintha az illető megelégedne bárkivel, akárhogy néz ki, csak legyen valakije, a külsőt nem figyeli, mert annyira nincs jóban magával, hogy örül már annak is, ha valaki leszólítja, és járni akar vele. Meg ez a külsős dolog, mindenkinek más a szép, a csúnya, az előnytelen és az eszményi. Ezek olyan fogalmak, amiket baromi jól definiálnak a szótárak,de egységesen nem lehet a gyakorlatban alkalmazni. Valakinek a pocakos alak jön be, másnál csak a kemény bicepsz és tricepsz számít. Van, aki szereti a szétálló, nagy füleket, másnak a pici pisze orr a nyerő. Szóval, ha én azt mondanám, hogy a nagy, meleg gesztenyebarna szem, a kócos, de mégis rendezetten ható szőke fürtök vannak előnyben, szeretem az arányos kicsit szétálló normál méretű füleket, és a pisze nózit. Oké, de lehet, hogy külsőre minden stimmel,mégis a belsője olyan ad, ami mellőzendő. Hiába felel meg a külső követelményeknek, mégis egy arrogáns seggfej, aki folyton ideges, ingerlékeny, vagy többször részeg, mint józan. Ilyenkor meg cseszhetem a külsőt, ha a belsőjét ki nem állhatom. A legjobb meghatározás a "művész" típus lenne. Ez érdekes egyébként, mert ez a művész típus nagyon sok nőnek bejön. A lezser külső, amikor egymáshoz nem illő színeket és ruhadarabokat úgy állít össze magán, hogy az egyéni stílusról és a szokatlan összeállítás ellenére mégis összhangban van. Vagy félhosszú hajat növeszt,amit lazán lófarokba fonva vagy összekötve hord, vagy rövidebbre vágatva hordja. Vastag keretes szemüveg, ami már nem "trendi", mégis rajta nagyon jól áll, teljesen az egyénisége. Az ilyen művészekben egyet szeretek nagyon, az egyéniséget, és hogy ezt a személyes stílust fel is vállalják büszkén. Öltözékük inkább a régebbi korokéhoz hasonló, nem olyan, mint a mostani modern, hogy az a divat, ha kilóg az alsó gumija a gatyából, ha a cipőt nem kötjük be, hanem csak belebújunk, és lötyög a lábunkon, hogy a fiúk olyan neonrózsaszín cuccot viselnek, ami még egy lányon is sok lenne. Nincs vele gondom, mert van pasi, akinek a halvány rózsaszín és barackszín baromi jól áll, de van az a bizonyos pink, ami elég durva tud lenni nagy mennyiségben egy férfin. Na, de vissza a művész lélekhez. Ő az, aki elég romantikus, sajnos van, aki túlzottan is, de ez az a férfi, aki még hisz a trubadúrköltészetben, meg szerenádot adni egy lánynak. Lehet ilyenkor mindenki azt mondja, ez a Rómeó és Júlia cucc már lejárt lemez, de szerintem még mindig meg tudja hatni egy lányt, ha egy férfi az ablaka alatt énekel, még ha hamisan énekli is ki az akkordokat, nekünk mégis zene füleinknek. 

Nem elhanyagolható, ha egy pasinak van humora, és nem csak mesélni tudja a viccesebbnél viccesebb sztorikat, de érti is a tréfát. Volt részem már abban, amikor valami tréfásat mondtam, és a srác nézett rám, olyan savanyú arccal, mit akivel citromot nyalattak. Vagy a másik véglet, amikor mesél valami viccet, és röhög rajta, azt gondolva, mekkora poén volt, a többiek meg zavartan összenéznek, és erőltetett nevetéssel reagálnak.

Másik elengedhetetlen tulajdonság nem más, mint az ápoltság. Igenis, azért mert pasi, adjon magára. Nem azt mondom, hogy kéthavonta járjon kozmetikushoz, meg manikűröztessen, de legyen ápolt, ami csinossá teszi. Itt azt értem, hogy az előző napi zoknit ne vegye fel másnap, miután megszagolva megállapította, ez még megteszi. Ne vegye fel megint a beleizzadt, bagószagú és piaszagú pólóját egy átmulatott éjszaka után, hanem landoljon az a póló a szennyeskosárban. És itt a pasis ápoltságnál egy érdekes tévhit, amit nem tudtam soha hova tenni. Ha egy pasi elmegy a fodrászhoz évente többször, vagy eljár a kozmetikushoz, illetve pedikűröztet, máris túl nőiesnek, vagy buzinak könyvelik el. Ezt sose értettem, miért jobb, ha a haja lóboncként hullik a vállára, vagy ha az arca tiszta ragya, vagy a körmei piszkosak. Szerintem ez nem buzis szokás, na, jó, nem kell elsokallni, de ha elmegy évente kétszer, az szerintem az ápoltságra utal. Hogy odafigyel a külsejére, hogy az arca tiszta legyen, a körmei szépek és tiszták, a haja pedig rendezett. Ha meg szájszagú és büdös a szája, előbb adok neki egy rágót, mint egy csókot. Lehet, hogy ez most rondán hangzik, hogy milyen finnyás vagyok, és mennyi rigolyám van, de azt mondom, én is odafigyelek magamra, hogy mindig tiszta, rendezett és csinos legyek, és ezt a másiktól is elvárom. 

Ami még fontos a számomra, a hűség. Jujj, egy ijesztő szó, ami már sokak szótárából hiányzik.  Ez az a szó, ami nem csak egy elcsépelt baromság. Nem csak azért gondolom, mert nő vagyok, de a bigámia nem nálunk szokás, és aki a nőjének tart, annak csak én vagyok, és ő meg csak az enyém. Ne legyen ez egyoldalú, hogy ő fél lábbal mindig egy másik nő ágyában van, amikor megcsókol, az előző esti nőcske jut eszébe. Ha elkötelezem valaki mellett magam, és se kukucskálok kifelé, hogy hátha akad valami jobb falat a piacon, majd ha talál, bele is kóstol. Ezzel csak egy a baj, aki azt mondja, hogy csak egyszer történt, és többször nem fordul elő. Ez olyan, mint bármi, ami függőséget okoz, ha egyszer belekóstol az ember, nehéz abbahagyni, megválni tőle. Aki egyszer megtette, az megteszi még egyszer, ha a párja megbocsátott neki,már csak azért is, hogy megnézze, meddig tűr a másik, és meddig feszíthető a húr. És ilyenkor arra hivatkozik, hogy az ösztön, meg ez egy veleszületett dolog, a férfi mindig is vadászott, és ez a vérében van. Csak anno az ősök nem ilyen husikákra vadásztak.

Humor, ápoltság, hűség. Ezzel a 3 legalapvetőbb és legfontosabb feltétel megvan. Vannak még továbbá a mértékkel igyon kategória, mert senki nem szeret egy csaprészeg pasasért menni az éj közepén, és a vállán hazarángatni. Itt van még a rendmánia. Nem kell, hogy minden edény elmosson, miután végzett az evéssel, vagy mindennap porszívózza ki a lakást. Kezdetnek már az is megteszi, ha a szennyes bekerül a kosárba, vagy ha olykor besegít a házimunkába, például ha halomban áll a mosatlan, felajánlja, hogy besegít, és vállalja, hogy eltörölgetni őket. Értékelem, ha ki meri mutatni az érzéseit. Nem szeretem azt a felfogást, miszerint egy férfinak mindig erősnek és keménynek kell lennie,egy nő meg folyton elérzékenyül. Nem azt mondom, hogy egy szerelmes film végére egy kazal papírzsepit fújjon össze. De egy kicsit legyen gyengéd, és merjen sírni, az a pár könnycsepp nem fogja kevesebbnek feltüntetni a szemünkben. Lássuk, mi van még? Á, meg is van, az életöröm, és az életcél. Nem rossz, ha valaki az élj a mának dolgot követi, sőt, főiskolás és egyetemi évek között ez a legszebb időszak. A hajnalig tartó bulik, lerészegedések a haverokkal, majd a másnapi macskajaj a szörnyű fejfájás, és a sok másnaposság. Ilyenkor fiatal az ember, tapasztalatokat gyűjt, még csak nemrég került ki a középsuliból, alig esett le a seggéről a tojáshéj, és még csak az első szárnypróbálgatásokat teszi a nagy betűs életben. Ilyenkor még lehet finomítani a mi leszel, ha nagy leszel kérdés válaszán, ha nem tetszik a téma, vagy már nem érdekel, változtathatunk rajta, hogy mivel teljenek a későbbi munkás éveink. De az, aki céltalanul tengeti az életét, azt se tudja, mi lesz vele másnap, nincsenek tervei, céljai nemhogy segíteni nem fog minket a későbbiekben, de még visszahúzó erőként is hathat, hogy céljainkat elérjük. Az életvidámságot meg úgy érzem, nem kell megmagyaráznom. Ki szeret egy olyan emberrel beszélgetni, aki csupa gúny, és irónia. Akinek baj, ha besüt a hold az ablakon, ha süt a nap, ha csiripelnek a madarak. Aki fejfájást kap a gyerekzsivajtól, még fel se szállt egy teli járműre, másik panaszkodik, mennyien vannak már megint. Ha sok időt vagyunk együtt ilyen negatív pasival, egy idő után vagy beleőrülünk, hogy sose tudunk a kedvében járni, mert mi mindig fel akarjuk vidítani, mosolyogni látni, de sose sikerül. A másik hátrány, hogy mi is hozzá idomulhatunk egy idő után, hiszen a környezet befolyásolja, és nagy hatást gyakorol arra, hogy milyenek vagyunk. És valljuk be, aki előtte rózsaszínben látta a világot, és egy idő után már a madárcsicsergés is zavarja, és már alig tud valaminek is örülni.

Hát igen, pasik. Ez az a szó, amit bármilyen hangsúllyal elláthatunk, és más-más jelentést nyer, ámulat, rajongás, csalódás, beletörődést, és így tovább, nem is tudnám mind leírni, nincs annyi hely. De egy tuti, úgy, ahogy a mondás tartja, férfiak, nem tudnak nő nélkül meglenni, sokszor ránk is igaz. Vannak olyan pillanatok, amikor kell egy erős kéz, ami átölel és megvéd minket, kell, hogy biztonságban tudjuk magunkat, hogy tudjunk valakire támaszkodni.Úgyhogy rossz tulajdonságok ide, vagy oda, szeretjük őket minden apróbb hibájukkal, ahogy ők is minket. És én se panaszkodok, de most már tényleg jöhetne az a bizonyos Igazi, ha nem is fehér lovon, hát fehér buszon, mert elkélne végre az a bizonyos erős védelmező támasz, és hogy valakit tudjak teljes odaadással és szívből szeretni, anélkül hogy a lehetséges csalódásoktól tartanék.

Ciki, nem ciki?

Nem is tudom, hogy lehet erről a dologról beszélni. Nem egy helyen indítottak közvélemény-kutatást az elmúlt időben, hogy ki mikor vesztette el a szüzességét. És ilyenkor persze nyílt utcán ugranak nekünk az emberek, és egy gyors szia után, ha azt mondod, oké, segítek, egy-két kérdés erejéig ráérek, megkérdezi, hány évesen estél túl rajta. Aki túl korán, az vörösödve mondja meg a számot, vagy kitolja pár évvel, elvégre a másik úgyse tudja a helyes megfejtést, valaki büszkén, hogy 16-17 évesen, és van, aki zavartan mond egy számot, és tovább áll. Ciki, vagy nem ciki, ez tényleg érdekes dolog. Aki még 20 évesen is szűz, mindenki azt kérdezgeti, mi bajod, miért nem voltál még pasival/csajjal? Vagy az ellenkező neműekért vagy oda? És záporoznak a kínosabbnál kínosabb kérdések, te pedig hebegve-habogva próbálsz válaszolgatni rájuk, vagy minél gyorsabban kibújni, és témát változtatni. Ilyenkor sose értem az embereket, miért vannak így kiakadva ezen. Ha valaki már 12-13 évesen élt szexuális életet, arra azt mondjuk, kicsit elsietted, nem? Meg hogy még gyerek volt, érdeklődött a téma iránt, még nem tudta teljesen, mire is vállalkozik. De ha elmúltál 20, és még mindig nem volt benne részed, mindenki leszól, beszól, és megjegyzéseket tesz. Kérdem én, miért olyan nagy "bűn" ez? Szerintem ez legyen mindenkinek a saját személyes dolga, eldönteni, mikor fekszik le valakivel. Ha nem szeretjük a másikat, csak azért akarunk rajta túlesni, mert már mindenki túl van az elsőn, és én is beállhassak a sorba, és azt mondhassam, már én se vagyok szűz, semmi értelme. Ha valaki várja az igazit, és azt mondja, igenis, azzal akarom átélni legelőször, akit szeretek, akinek oda tudom magam adni teljes mértékben, az a legjobb megoldás. Amikor nincsenek gátlások a másik előtt, amikor már az első alkalomnál is tudja mindkét fél, mire vágyhat a másik. Főleg, mivel az első élmény lesz a legmeghatározóbb a későbbi nemi életben. Ha a legelsőt egy pattanásos kamasszal éltük meg, aki még magát is alig ismerte, nem tudta rendesen irányítani a dolgokat, és próbálkozott, de leginkább bénázott, később is kétségekkel fog mindet eltölteni. Főleg, ha a szobában titokban, úgy, hogy senki meg ne hallja, minden nesznél az ember megijed, megrezzen, nem tud rendesen ellazulni, és ilyenkor okoz a másiknak akaratlanul a legtöbb fájdalmat. És amilyen az ember, a negatív dolgok mélyebben belevésődnek az agyába, és csak sok pozitív hatás tudja feletteni, elhalványítani az első próbálkozások kudarcait. Ilyenkor meg lehetünk rá büszkék, hogy túl vagyunk rajta, de lehet fele annyit se ér, mintha felnőtt fejjel, érettebben, és úgy állnánk a dolgokhoz, hogy tudjuk, mit is akarunk igazán.

Meg valljuk be, kevesen annyira érettek, hogy 13-14 évesen belevágjanak a szexbe. Nem irigylem őket, félreértés ne essék, csak ha belegondolok, nekem ennyi idősen egy dologban kellett jól teljesíteni, a tanulásban. Foglalkoztattak a pasik, kit nem, de nem olyan szinten, hogy hemperegjek velük. Érettnek érett voltam, de tudtam, ebbe még korai belevágni. A másik, hogy minek elsietni? Ha követjük a felgyorsult ütemet, és mindent kiélvezünk akkor, amikor a divat és a korunkbeliek diktálják, már 30 éves korunkra kiélt, életunt ember lesz belőlünk, mert már nem marad sok olyan dolog, amit ki kéne próbálni. Megvolt a szex, sőt, már az egész Káma Szútra többször is végig lett próbálva, a szex már unalmas. Kibuliztuk magunkat, megvoltak az ereszd-el-a-hajam partik, annyiszor voltunk részegek, hogy már azt se tudjuk, mikor voltunk igazából józanok. Minden olyan dolgot megcsináltunk, amit ilyenkor még csiszolgat az ember, vagy már jól megy, csak még finomít egy kicsit, javítgat, fejleszt.

A másik, amit még ésszerűnek tartok, hogy ilyenkor a legtöbb tini csak lázadásból fekszik le valakivel. olvastam a magazinban pár tippet vagy láttam a tv-ben, kíváncsi vagyok, ki kéne próbálni. A fiúk hiába érettek nemileg, de szellemileg még nincs meg az a bizonyos színvonal - itt tisztelet a kivételnek, aki a korától eltérően érettebben gondolkodik, és nem lehülyézni akartam a pasikat, csak későn érőknek,de ezt biosz órán is tanítják :). A kérdés foglalkoztatja őket, már valamennyire megismerték magukat, mi hogyan működik, de nőt eddig csak pornóban vagy magazinban láttak. És akkor egyszer csak ott van előttük egy húsvér nő. Szerencsétlenek persze hogy a haveroktól hallottak, és a tvben látottak meg újságban olvasottak alapján próbálkoznak, és nem a várt módon sül el a dolog. Le vannak lombozódva, hogy mennyit készültek erre az estére, hogy majd megmutatják, micsoda férfiak, és felsültek, vagy hamarabb elsültek. A lány is magát okolja, biztos ő is rosszul csinált valamit, ne zárták be azt a bizonyos 50 vagy 70 fokos szöget, ahogy az újságban írták. Kicsit megijedt a látványtól, görcsölt, izgult, mert ez az első alkalom, és annyira görcsölt, hogy nem tudott ellazulni. Főleg az a rossz, hogy ezt otthon fejben mindeni eljátszotta már, különböző alternatívákkal, többször is lepörgette fejben, mit hogyan, és mikor. De élesben máshogy ment minden, és ez elszomorítja.

Persze aki később vág neki, az sem garantálja, hogy a legtutibb lesz az első alkalomkor. De azért egy 20-as emberke már jobban ismeri a dolgokat, a növekedési folyamat megállt és minden elérte a végleges méretét és formáját. Az ember többször volt már egyedül, és tapintott rá a dolgok lényegére, többször és mélyebben ismerkedett magával, jobban is tudja, mit is akar valójában.

Na, nagy csavart írtam le megint, azt látom, főleg, hogy eltértem a tárgytól, hogy miért ciki, ha valaki még a 20-as éveiben is szűz? Ciki, nem ciki? Nyitott kérdés marad, amit mindenki maga dönt el, de én személy szerint akkor is azt mondom, ilyenért nem kell megvetni, vagy kiröhögni a másikat, ha még nem érzi magát készen a dolgokra, nem baj. Ez legyen mindenkinek a saját dolga, és ha legközelebb ilyen kérdés elé kerül, had mondhassa, hogy igen, még 24, vagy 26 éves, és mindig szűz, ne keljen elvörösödve hebegnie-habognia valamit. Mert szerintem nem ez a ciki, hanem aki ezért valakit leminősít, és kellemetlen helyzetbe hozza a másikat.

Ti mit gondoltok róla?

Új külső

Eltelt közel egy hónap, mióta létrehoztam ezt a blogot, végre sikerült készítenem egy jobb fejlécet, és megváltozott a blog stílusa is, más a betűtípus, mások a színek, kifejezőbb, művészibb hátterek kapott a tartalom.

Ahogy ezt már korábban megállapítottam, minden kezdet nehéz, de a folytatás se egyszerű. A kezdetekhez képest úgy érzem, már jobban hasonlít arra, amit alkotni akartam, de valami még mindig nem az igazi. Minél többet csűröm-csavarom, annál közelebb érek ahhoz, ahogyan szeretném, hogy valóban kinézzen. De miért is akarnám, hogy ha már megtalálom a megfelelő stílust, úgy maradjon örökre? Az ember változik, és mire megtalálnám, mit is akartam, már úgyse fog annyira tetszeni, mint mikor nekivágtam, feltéve hogy sikerülne pontosan azt megalkotnom, amit akartam.

Köszönöm a visszajelzéseket, mindent örömmel várok, legye az pozitív vagy negatív megjegyzés, és további jó olvasgatást és kellemes időtöltést kívánok minden betérőnek!

Utóirat: a fejlécen a rózsát fogó pár 3D-s szemüveggel térbeli lesz ;)

No komment

Ciki, vagy nem ciki, de igaz. Modern világunk elérte a párkapcsolatokat is. Ma már a pasi nem egy szál virággal a kezében mondja szíve választottjának, hogy szeretné kapcsolatukat komolyabb utakra terelni. Milyen szépen hangzik, de ezt a mondatot se halljuk sokszor. Manapság az sms, msn és a mindenkit magába gyűjtő facebook a nyerő. Ha valamit akar a csajtól, megböki, majd bejelöli, hogy kapcsolatban vannak. Aztán majd jön a meglepetés, hogy kapod az értesítőt, hogy a Kovács Pista a pasid. Ilyenkor elgondolkozhatsz, ez most csak vicc, vagy komoly? Mert igen, azért ha egy pasi akar valamit, vegye már a fáradságot, és közölje személyesen, ne egy kattintás tudassa velünk a másik érzelmi állapotát. Elhiszem, hogy nehéz odaállni, mikor a tenyere izzad, ha vitt virágot, az majd kicsúszik a kezéből, az arca vörös, gyöngyözik a homloka, remeg a lába, és annyira elakad a nyelve, hogy egy épkézláb mondatot se tud kimakogni. De ez személyes, és van benne valami, amitől a lány elolvad. Érzi, hogy tényleg fontos, az a szerencsétlen srác tényleg teljesen odavan érte, és annyira ideges, hogy elrontja, hogy meg se tud szólalni, fél, hogy rosszul szerepel, nem egy erős férfi képét mutatja, hanem be kell vallania az érzelmeit. Fél, hogy a lány visszautasítja, kineveti, megalázza, amiért ő meg meri vallani az érzelmeit. Sajnos vannak,akik nem is alaptalanul, mert korábbi negatív tapasztalatokra hivatkoznak. Ilyenkor meg lehet érteni a fiút, hogy korábban ha közeledett, és udvarias volt, és bevallotta az érzéseit, a lány kinevette, ódivatúnak mondta az udvarlási szokásait. De ez olyan, mint a biciklizés, ha leesel, szállj vissza, és próbáld megint. Nem minden nő egyforma, és nem jó érzés, ha valaki a korábbi szenvtelen fruskákhoz hasonlónak talál minket, és azt hiszi, mi se vagyunk vevők az érzelmes szövegekre. én igenis az vagyok. Tessék hozzám odajönni, nem kell térdre ereszkedni, de sokkal jobban esik, ha szóban közlik, szeretlek. Ez az a szó, ami leveszi a lányt a lábáról, amikor nem számít, hogy mit bénázik a pasi, mi így találjuk cukinak, ahogy idegesen dadog, és próbálja elmakogni, mit érez irántunk.

Ilyenkor megesik rajtuk a szívünk, hogy mennyit törik magukat értünk, és hogy mennyire fontosak vagyunk számukra, hogy latba vetnek mindent, férfias keménység ide, vagy oda, elgyengülve és remegve, és titkon remélve, hogy igen lesz a válasz.

Ha már a személytelenségnél tartunk, ennél már csak a modern szakítások a legrosszabbak. Nemegy cikk szól arról, hogy a lény kap egy sms-t, amiben csak annyi áll: "VÉGE". Szar érzés, főleg hogy az embert arra sem méltatják, hogy az eltöltött idő után legalább egy személyes búcsúzásra méltassák. Olyan, mintha az eddig együtt töltött idő semmit sem számított volna, mintha a lány emberszámba se véve egy laza szóval akarnánk lezárni. Gerinctelen viselkedés, nemcsak mert szóra se méltatjuk a másikat, de az sms írójáról is tanúskodik; nincs elég vér a pucájában, hogy kiálljon, és elmondja kerek-perec, ő már nem szeret, és szeretne más vizekre evezni. Az ilyenek megmaradnak, szálkát hagynak, és az illető teljesen összemegy a szemünkben, mi meg elképedünk, mennyire vakok voltunk, hogy nem vettük észre, kivel van dolgunk.

Jelzések, útbaigazítás

Nemrég olvastam valahol, hogy a párválasztásban a nőnek van kezdeményező szerepe. Bocsi fiúk, de ebben se tietek az első szó. A cikk szerint a nő legalább 40-50 jelet küld, mire ebből a pasi elszánja magát, márha észreveszi, és elindul, hogy kezdeményezzen. Pedig a csaj előtte majdnem csak a szeme előtt hadonászott, hogy gyere, szólíts le, szimpi vagy. A pasi meg örül, hogy micsoda csaj, és szóba áll vele, ezek szerint jó volt a fellépés, a megszólítás, mégiscsak jó volt ezt az inget felvennie, vagy ezt a spray-t magára fújnia. Közben bele se gondol, hogy a nő már előtte felmérte a kínálatot, és lát a pasiban fantáziát, potenciális jelöltet. Érdekes volt számomra az a cikk is, hogy a nők szaglása sokkal jobb, mint a férfiaké, és párválasztáskor a szagoknak nagy szerepe van. Ezekből a szagokból képesek vagyunk következtetéseket levonni, és általában ellentétes szagú pasit keresünk, hogy így minél erősebb és egészségesebb utódjaink legyenek. Úgyhogy úgy látszik,ezen a téren is miénk a kezdő és a végszó. És ha belegondolunk, van benne valami. Akaratlanul is, ha bemegyünk valahova, az első dolog, hogy felmérjük a terepet. Kik vannak jelen, potenciális vetélytársak, kik vannak kapcsolatban, mintha bemennénk a boltba, és felmérnénk a kínálatot. A jobb falatokon tovább járatjuk a szemünket, míg vannak, akiket másodpercek tört része alatt bescannelünk, és tovább halad a tekintetünk. A feltérképezés után indul a jelezgetés. Mindenki kap bár pillantást, egy titokzatos mosolyt, vagy egy kacér kacsintást. És ha szerencsénk van, és vette alapot, jön, hogy meghódítson mindet. A pasi elégedett, hogy jó prédát vadászott le, a csaj pedig örül, hogy végre kapcsolt, és fogta a jelzéseimet. Aztán elindul az ismerkedés, és közben a kapott impulzusokból következtetünk, jót találtunk,vagy lépjünk tovább.

Milyen érdekes viszont, hogy vannak pasik, akiket meglátunk egy filmben, vagy egy magazinban, és mutogatjuk, ezt nézd, milyen jó a feneke, imádom a szemeit, milyen dús a haja. Álmodozunk,milyen lehet mellette felébredni, egy ilyen csúcs hím oldalán lépkedni az utcán, de a szívünk mélyén nem ő az igazi nagy Ő, akit mindig is vártunk. Aztán vannak azok a pasik, akikkel tök jól eldumál az ember, de valahogy érzed, hogy ő csak egy barát lesz, többre nem is tervezel vele, mert nem tudod partnerként melletted elképzelni. 

Ezzel két skatulya megvan, milyen kategóriák maradtak még? Talán nem vagyok egyedül, és mindenkivel megesett, hogy olyan pasi után futott, aki majdnemcsak elmenekült előle. Imádta a srácot, olyan helyes, cuki, meg kell zabálni, és a fiúnem viszonozta a dolgot. Ilyenkor a normális ember azt mondaná, oké, ez ne jött be,álljunk tovább,próbáljunk mást. De mit csinál többnyire a nő? Töri magát, azt hiszi, a pasi csak kéreti magát. Titokban lesi minden szavát, amikor beszél valamiről fejben jegyzetel, és másnap megjelenik olyan cipőben, sminkben, ruciban vagy olyan hajjal, amit előtte hallott, mennyire bejön a srácnak. És akkor sem kapcsol, hanem mintha ott se lennénk, levegőnek néz mindet,törhetjük magunkat, akár meztelenül is elmehetünk előtte, akkor se fog felfigyelni ránk. De ez velünk is igaz. Hány pasi van, aki félreolvassa a jeleinket, és majd meggebed, töri magát, csakhogy a figyelmünket magára vonhassa. Van még a túl jó pasi. Amikor meglátjuk, titokban álmodozunk, képzeletben lejátsszuk, hogy összefutunk vele a buszon, és leszólít minket, vagy az utcán sietünk, belénk fut, vagy véletlen fellök, felsegít minket, és akkor összeér a kezünk. Aztán jön a kiábrándító pofon, hogy pont minket? Pont egy ilyen csajt, főleg most hogy felszedtem pár kilót, vagy nem a szexi piros felsőm van rajtam, kócos a hajam, nem volt időm sminkelni, stb. És máris lebeszéltük magunkat, hogy amikor elhalad előttünk, fel merjük emelni a fejünket, és egyáltalán rá merjünk nézni. 

Aztán a legrosszabb, az utólagos kiábrándulásos kategória. Amikor meglátjuk, a lábunk megremeg, teljesen készek vagyunk, vigyorgunk, mint a tejbetök, nem tudunk kimondani egy értelmes mondatot. Erre ő határozottan odalép, megszólal, és meg is törik a varázs. Van valami olyan bibi, amit a fantasztikus külső elfedett. Az ilyen eset, amikor a szépfiú olyan közönséges szóhasználattal él, hogy mi vörösödünk miatta szégyenkezve, ha olyan alpárian beszél, hogy egy kocsis is elbújhatna mögötte szégyenében, vagy olyan buta és műveletlen, hogy a nők-pia-szex témán túl nem sokat lehetne vele csevegni. Vagy a másik véglet, az ego-hím, aki az ismerkedjünk résznél órákig képes magáról beszélni, nem érdekli különösképpen a másik, de jó, hogy egy új emberrel oszthatja meg életútjának legirigylésreméltóbb szakaszait, az anyjáról ódákat zeng,ha minket megdicsér vagy az anyukájához hasonlít, vagy egy korábbi ex-hez.

És ilyenkor teszi fel jogosan a kérdést a nő, hogy hol vannak a normális pasik. Én se kérek sokat, bár lehet, nagyok az igényeim. De valamit nagyon elszúrok, vagy rosszak a jelzéseim, mert a számomra jóképű fiúk meg se közelítenek, mindig kikapom az ego-hímeket, vagy a mellmustrálókat, ami elég zavaró, ha valaki a mellednek mondja, milyen szép vagy, és nem a szemedbe. Ezután vedd komolyan, hogy tényleg téged szeret. Aztán van az a figura, akit minél jobban megismersz, annál jobban kiábrándulsz belőle. Mikor megismered, azt hiszed, megfogtad az isten lábát, megtaláltad akit neked szánt a sors. Aztán lassan, de biztosan rádöbbensz, ez nem lesz így jó. Minél több időt töltesz vele együtt, annál csalódottabb vagy. Minél közelebb kerültök, annál jobban érzed, hogy kezdesz egyre eltávolodni tőle. És hiába tudod, nem lesz hosszú életű, szinte megfojt a tudat, mégse mered neki bevallani, hogy ez így nem jó, mert félsz, hogy mi van ha tévedsz, és nincs vele semmi gond, csak annyi rossz tapasztalatod volt, hogy már beképzelsz magadnak mindent. De amikor kimondjátok, hogy vége, mintha levettek volna rólad valami nagy terhet, újra kapsz levegőt. Talán ez a legrosszabb mind közül, mert személyesen nem bánt meg, de a tetteivel képes annyira átformálni, hogy kiess az egyensúlyodból, nem üvölt veled, nem bánt, mégis maga a tudat, hogy minél jobban megismered, annál kevésbé szimpatikus, annál kevésbé szereted, egyre nagyobb teherként omlik rád, és a szakítást latolgatod, nehogy megbánts, hiszen ő se bántott téged.

Ezek a skatulyák tuti, nem mindenki számára vannak így elrendezve a pasik, az enyém is elég kezdetleges, majd még bővül az idő során. Hiába a sok rossz tapasztalat, nem fogja a kedvemet szegni, inkább mosolyogva beleugrok megint az életbe, húzva egy strigulát, hogy igen, megint tanultam valamit...és valamikor csak megtörténik az a bizonyos hollywoodi véletlen találkozás...

Fogyókúra mizéria

Érdekesen van berendezve ez a modern világ; legyél egészséges, karcsú, már-már a csontsoványság határait súroló csúcs nő, de legyen formás kerek popsi és dús kebel. Egy picit sem ellentmondásos a képlet, hogy egymásnak ellentétes tényezőket pakolunk fel arra a bizonyos "tökéletes nők" polcra. Ilyenkor jön a válasz, hogy kérem, ha nem tetszik,ne így tedd ki magad a kirakatba És igaza van, csak sajnos a média ne ezt sugallja. Ha belegondolok egy kezemen meg tudom számolni, mennyi duci modell vagy molett színésznő szerepelt a filmekben. Tavaly olvastam egy cikket, miszerint nem alkalmaznak annyi molett színésznőt, mert a gyerekek számára ők is lehetnek követendő példaképek. Na kösz, mondom ilyenkor, mert ha a gyerek kövér, az egészségtelen, de ha zörögnek a csontjai és majd elfújja a szél, azzal nincs gond, és nem kell mellőzni a tv-ből. Mert igenis, számomra is ez volt anno a befolyásoló tényező. Annyi szép, magas és vékony,feszes bőrű és mosolygós lány és fiatal nő mosolygott vissza a címlapokból. Téves kamaszkori társítás, ha ő mosolyog, én is biztos boldogabb leszek, ha vékonyabb leszek. Nem mintha kövér lennék, nincs velem semmi baj, normális homokóra forma, nőies idomok. Ha belegondolok, a családomban mindenki sportos, nőies idomokkal bír, szóval sose leszek természetes úton olyan 180centis vékony combú vézna lány, mégha napokig koplalok is, miközben heti 5ször futom a köröket parkban, és mindenféle port meg tablettát is beveszek, hogy rásegítsek a tökéletes eredmény eléréséhez. Na igen, de ezt kamaszként senki nem mondta nekem, hogy nem attól leszek boldogabb, és nem attól leszek népszerűbb, ha én is beállok a vékony lányok sorába. És ha belegondolok, ez valami belénk kódolt gén lehet, hogy minden nő legyen elégedetten magával, a vékony nagyobb cicit akarjon, a teltebb vékonyabb derekat, az alacsony pár centi plusszot és a magas egy kicsit rövidebb végtagokat. És mi a magyarázat, hogy a pasiknak akarunk tetszeni. De ha jól belegondolok, valójában mégis inkább nőtársainknak akarunk megfelelni. Hiszen ha egy pasi utánunk néz, esetleg jelzi tetszését, húzunk egy pipát, jó nő vagyok. De az igazi sikert valamiért leginkább akkor könyveljük el, ha egy nőnemű egyén dicséri meg a ruházatunkat. De ebben biztos az is magyarázat lehet, hogy egy nő előbb észreveszi, ha új a frizura, más a ruha. És akkor megint visszakanyarodok, hiszen nagyon eltértem a dolgoktól. Szóval vissza fogyókúrához. Érdekes egy dolog, és én leginkább a saját példámat tudom felhozni. Kb. 12-13 lehettem. Megvettem ezeket a jó kis tinimagazinokat, amik tele vannak a "hogyan fogyunk 3 nap alatt 3 kilót", olyan rövid idő alatt kínál gyors és hatékony eredményt, ami a leírt módszerrel nem jön össze. Egyél minden reggel müzlit, gyümölcsöt, ebédre húst, vacsira meg valami könnyűt, mondjuk egy bögre teát. Nem tagadom, amit csak olvastam, mindnek nekiálltam, és mivel hiába dolgoztam keményen, sose hozta meg a kívánt eredményt, és ilyenkor jött az önhibáztatás; biztos valamit elrontottam, többet ettem valamiból, amit nem kellett volna, többet kellene mozogni, stb. A lényeg, hogy ezekkel nem volt gond, enni volt olyan nap, hogy alig ettem, írtam, miből mennyit ettem, számoltam a kalóriákat, minden nap mértem magam, mégsem mászott lejjebb a mutató. Ettől persze még jobban sanyargattam magam, fogyni egy dekát sem fogytam, és természetesen boldogabb se voltam. Elteltek az évek, és rájöttem, az egész nem ért semmit. Beleestem a szokásos yoyo effektusba, amit 2-3 napnyi éhezéssel lefogytam, azt a következő 2-3nap alatt visszaszedtem, mert azt elfelejtették akkor közölni, hogy a koplalás során lelassul az anyagcsere, kiéhezik a szervezet, és sokáig nem lehet bírni, utána meg hirtelen megbosszulja magát. Mostanra elértem azt a szintet, hogy a fogyókúra nem nekem való. Ha megkívánok egy falat csokit, akkor igenis megeszem, ha este éhes vagyok, merek enni minden bűntudat nélkül egy szelet vajas kenyeret. És milyen érdekes, a mozgás megmaradt, merek bűntudat nélkül "bűnözni", mindenből eszek, csak mértékkel, és ugyanaz az eredmény, mint amikor az újabb és újabb módszerekkel kísérleteztem magamon. Az eredmény ugyanaz, itt azt értem, hogy 3 kilóval vagyok csak több, mint amikor belekezdtem a fogyózásba, szerencsére nem több, de azért néha még mindig ott furdal, hogy az a 3 kiló azért eltűnhetne...de igyekszem elfogadni magam. Hiszen hiába lennék olyan, mint minden címlaplány, ha semmi mosoly nem lenne az arcomon. Lehet, egy kicsit teltebb vagyok, de legalább egyedi. Hiszen nincs még egy olyan nő, mint én, és nem minden a csomagoláson múlik. Sajnos nem megy elsőre, és az ember csinál néhány baromságot, mire eljut arra a szintre, hogy rájön, nem is érte meg. Ha belegondolok, mennyit voltam elfoglalva a súlyommal, és a külsőmmel, hogy közben egyre gátlásosabb lettem, és egyre kevesebb programban vettem részt, egyre kevesebb embert ismertem meg.Egyszóval az elméletem mindkét ponton megbukott; hiába követtem a diáta leírását pontról pontra, nem lettem vékonyabb, sőt, mosolygósabb és vidámabb sem a kudarcok miatt, és hála ennek, egyre kevésbé fogadtam el magam, egyre csúnyábbnak és kövérebbnek tartottam magam, így egyre gátlásosabb lettem, és nem mertem nagy társaságokba járni, szóval népszerű se lettem. Úgyhogy ennyit az egészről, ígérgetett, de semmivel nem lett jobb, volt, amelyik csak rontott a helyzeten.

Úgyhogy ha már olyan magazin kerül a kezembe, ami ezeket a csodamódszereket kínálja, bele-beleolvasok,  de már nem veszem szentírásnak. Élem a kis életem, eszem amit jónak látok, de vigyázok, hogy azért mértékkel, mozgok amikor csak tudok, és amennyit csak tudok, és igyekszem nem azzal foglalkozni, amim nincs, vagy amilyen nem vagyok, hanem hangsúlyozom azt, amim van, és kiemelésre érdemes...

Miért ribac a nő, ha félrelép?

Szerintem ez jogos kérdés. Nemegy férfiismerősömtől kérdeztem, hogy miért van az, ha egy pasi félrekefél, az normális, mert a vadászösztön vezérli, ettől férfi a férfi, de ha egy nő lép félre a kapcsolata során, máris különféle jelzőkkel illetik, ribancnak, kurvának nevezik. Miért, kérdem én. Miért természetes az, ha egy férfi ilyet tesz, miért elfogadott, miért jogszerű, törvényszerű és elfogadott tény, hogy a férfi úgy van berendezve, hogy hódítson, vagy ahogy sokan mondják, "minél több helyen elhintse a magját". Szerintem nem alapvető dolog, sőt, nem tudom elképzelni, hogy ha szeretek egy embert, akkor eszembe jut, hogy másokkal is bepróbálkozzak. Két okból is. A szerelem, vagy szeretet bizalomra épül, és ha ez a bizalom egyszer megrendül, utána nagyon nehéz visszaállítani. Sőt, valljuk be őszintén, szinte lehetetlen az egészet ugyanolyanra visszacsinálni. Egy női portálon olvastam egy cikket egyszer a barátságról. Azt írta, ha egy barátság egyszer megszakad, és utána sikerül újra kialakítani, akkor is ott marad az a bizonyos csomó, mint amikor két madzagot kötünk össze. Nem lehet ezeket a sérelmeket se maradéktalanul eltüntetni, a pici tüske mindig ott lesz, és egy késés, vagy félreértelmezett telefon, e-mail vagy sms máris újra kirobbantja az elfeledettnek hitt tényt, hogy a bizalom egyszer megrendült, és sose állt vissza teljesen. De kicsit elkalandoztam, igazából a fenti kérdést akartam boncolgatni. Mert a pasik azt hiszik, hogy egy nő igenis elfelejti a megcsalást, ha kap egy virágot, egy puszit, egy sajnálomot, vagy egy csokit. De most komolyan, ennyire könnyen elintézhetőnek tartanak minket? Hogy egy szál virág láttán megint a nyakukba ugrunk, és csókolgatva mondogatjuk, megbocsátok drágám? Hát a nagy túrót lehet ezt ilyen egyszerűen elintézni.

Az a baj, a pasik azt hiszik, nélkülük megáll az élet, ők a Föld, mi meg a Hold, kell valaki, aki körül keringhessünk. De éppen mi tudunk meglenni nélkülük, hány olyan esetet hallottam, láttam és tapasztaltam, ahol a csaj megmakacsolta magát, dacból azért se, átnézett a fiún, levegőnek nézte, és a pasi kúszott oda, esdekelt, hogy nem bírja tovább.

Azt sajnos nem veszik figyelembe, hogy a megcsalásnál nem is igazán az fáj, hogy más nővel voltak, hanem hogy ezt velünk tették. Maga a tudat, hogy valaki, aki folyton azt mondogatta, mi vagyunk számára az egyetlenek, és eddig még ne szeretett senkit ennyire, egyszer csak kiderül, más nővel osztja meg az ágyát. Ilyenkor összeomlik bennünk egy gondosan felépített világ, egyedül eltévedve kóválygunk a romok között, és keressük a lehetséges kiutakat. És két dolog fáj ilyenkor a legjobban, hogy becsaptak, és hogy mekkora hülyék voltunk. Elkezdünk keresgélni az emlékek között, hogy biztos voltak erre már korábban jelek, a bárban rákacsintott egy másik csinos nőre, volt, hogy nem a mi illatunkat éreztük egy ingen, vagy hogy hirtelen elhatározásból változtatni akart a külsején, holott hónapokig, akár évekig rá se tudtuk venni, hogy értünk megtegye. Ilyenkor elindul az önmarcangolás, a miért nem vettem észre korábban, okoljuk azt a vacak rózsaszín ködöt, ami a szerelem erejével teljesen elvakított. Aztán elkezdjük okolni magunkat, hogy biztos mi is tehetünk róla. Biztos már nem voltunk annyira vonzóak, elhagytuk magunkat, felszedtünk pár kilót, amit nem is tartottunk nagy gondnak, mert a pasi folyton azt hangoztatta, így több szeretnivaló van rajtunk. Vagy már túl kiszámíthatóvá váltunk, hiszen már majdnem minden második mondatunkat be tudta fejezni, és tudta, mit mi követ, amire azt hittük, milyen szép, mennyire figyel rám, és mennyire egy hullámhosszon vagyunk, hogy már kitalálja a gondolataimat. És ha sikeresek vagyunk, a végén eljutunk arra a szintre, hogy már a mi hibánknak tartjuk az egész félrelépést, hogy mi rontottuk el, változtatni kellett volna, cselekedni, és nem hagyni a dolgot idáig fajulni. Ez baromság, aki ebbe a hibába esne, ne tegye. Nem mindig vesszük észre a hibát, több szem többet lát, szokták mondani, és egy párkapcsolatban ez természetes, hogy ha valami gond van, elülünk, és megbeszéljük. Hiába ismeri valaki a másikat régóta, nem vagyunk gondolatolvasók, ha nem teszünk rá finom célzásokat, vagy nem kezdeményezünk, és mondjuk, beszélni kell, a másik mit se sejt a dologból.

A másik ilyenkor fellépő érzés a becsapottságérzése. Hogy az, akinek elmondtunk mindent, akit lelkitársnak hittünk, akiben 100%-ban megbíztunk, most lehasított egy akkora pofont, hogy könnyes szemekkel a padlón fekszünk, és nincs erő feltápászkodni. Teljesen összetörünk, mert úgy érezzük, akiben a legjobban megbíztunk, elárult, ha ez nem az első eset volt, akkor megint lejjebb megy a bizalmi szint az emberek iránt, még bizalmatlanabbak eszünk egy ismeretlen férfi közeledtekor, még meg se ismertük, de folyton ott lesz az érzés, hogy ez túl tökéletes, mint a többi, itt is lesz valami bibi, már előre félünk egy újabb esetleges pofontól, és a korábbi történteket alapul véve majdnem csak azt várjuk, mikor fog ő is megcsalni mindet, hogy újra bebizonyíthassuk magunknak, hogy hülyék és vakok voltunk, megint megtörtént amitől féltünk. Ha ismételten megtörténik, azért kicsit megnyugszunk, hogy igen, igazunk volt, a sejtésünk beteljesült. Holott ez csak bemagyarázás, már annyira akarjuk, hogy igen, ő is lépjen félre, hogy a sejtés bebizonyosodjon, hogy ha a pasi nem is ad rá okot, mi már egy apró dologra is azt mondjuk, ez is egy jel, és rátámadunk, hogy mekkora szemét, hogy megcsal minket.

Igen, az ilyen esetekben mondom, hogy egy ember, mennyi másik emberi életet tehet tönkre akaratlanul. Nem is sejti, hogy ezzel az egy félrelépéssel mekkora hullámot indít el. Egy ember bizalma megrendül, de ne csak benne, a félrelépőben, hanem a többi férfiban, általánosítani kezd, mindenkit egy skatulyába tesz vele. Aztán a gyanútlan pasi, aki érdeklődik a sértett nő iránt, nem tudja, mi a baj, és egy ilyen kapcsolat után már nem mer kezdeményezni, ő is skatulyáz, hogy a nők kiszámíthatatlanok, és nincs ki mind a négy kerekük, és már félve vág bele egy új kapcsolatba.

És a folyamat megy tovább, valaki egyre veszít önbizalmából, és csak nehezen tudja elhinni, ez lehet az igazi, és nem számíthatok újabb csalódásra...valakit pedig erősebbé, magabiztosabbá tesz, a kudarcok ellenére egyre tapasztaltabban olvas a jelekben és tettekben, és alig várja, hogy új embert ismerhessen meg.

De a kérdés még mindig megválaszolatlan, hogy a félrelépő férfit miért nem minősítik, miért marad nagy arc a haverok között, míg a nőt, aki egyszer vét is, minden adandó alkalommal lekurváznak, és még a barátai szemében is más fénybe tűnhet fel.

Na igen, miért? Miért...

Nem a te inged, mégis vedd magadra...

Durva. Nézem a tv-t, hallgatom a rádiót, és mindig mit látok, hogy mekkora barmok vagyunk mi, magyarok. De most komolyan, nézzünk már egy kicsit körbe, hogy lehet az, hogy máshol annyira frankón mennek a dolgok? Például mindig felnéztem a kínaiakra. nézzük csak meg jól őket, hol voltak anno, amikor 10 éve a kezünkbe vettük az általuk gyártott cipőt, vagy játékot, és a minőség hagyott maga mögött némi kivetnivalót. És most olyan szinten vannak, hogy a kínai már egy jó minőségnek számít, nem ciki, ha made in china cipőben megyünk ki az utcára, ha kínai mp4en szól a zene. Már ér valamit a márka, és ha belegondolunk, egy kezünkön nem meg tudjuk számolni, mennyi olyan dolog van a hétköznapokban, amit ha megveszünk, nem a szokásos made in china szöveggel találjuk szembe magunkat. Amit nagyon irigylek tőlük, hogy van összetartás, és aki fejlődni akar, azt nem szégyellik, húzzák vissza, hanem segítik, hogy véghez vihesse tervét. Valamit úgy fejlődtek, hogy közben figyelnek a hagyományok megtartására. Megmaradt egy bizonyos egyensúly, fejlődtek, haladtak, de mégsem felejtették el, kik is voltak valójában. Személyes tapasztalataim nincsenek a témával kapcsolatban, csak az olvasottak, hallottak és látottak alapján tudok következtetéseket levonni. De amikor látni ünnepi bemutatókat tv-ben, vagy cikkekhez mellékelt képeken, látszik, nem azért ünnepelnek, mert kötelező, hanem mert hagyomány, és ez egyfajta tiszteletadás részükről. Mindig is szégyelltem, amikor utcai közvélemény-kutatások alkalmával az alapvető magyarsághoz kapcsolódó kérdésekre nem tudják a választ. Ilyen, a ki írta a Himnuszt, és ki zenésítette meg kérdés, mi a következő sor a Szózatban. Valahogy ez a közösségtudat nagyon kikopott, vagy lehet nem is létezett, de az emberbe a nemzeti ünnepekről mára már nem a tiszteletadás, hanem a kötelezőség, a rövidített óraszámok és a hosszú hétvége jut eszébe. Számomra felfoghatatlan volt - és itt az iskolai megemlékezéseket tudom leginkább kiemelni - hogy arra az egy rohadt órára, amíg kimegy a csapat, elhangzik a Himnusz, és a Szózat, amit a csapat énekelni nem tud, és csak egy-egy elhalló hang hallatszik ki a tömegből, majd egy rövid ünnepi megemlékezés keretében egy kisebb műsor, pár azt az időszakot idéző vagy leíró vers elszavalása követ, miért nem lehet kibírni ünneplőben. Mert az nem sikk, meg amikor a felügyelő tanár nem figyel, kisurrant pár csemete. Valahogy ez mindig elszomorított, hogy itt tartunk most, nem tudunk megemlékezni azokról, akik elősegítették, hogy most így és itt élhessünk, nem tudunk egyetlen órára arra gondolni, mennyi szenvedés, küzdelem árán tarthatunk ott, ahol most vagyunk.

A másik, ami miatt néha égek, mint a Reichstag, amikor egy kalap alá vesznek, és minősítenek. Hogy a magyarok milyen pesszimisták. És tegyük a szívünkre a kezünk, mikor volt, hogy valami megépült, vagy megváltozott, és azt mertük mondani, de jó, már milyen rég vártunk erre. A legtöbb megnyilvánulás, a mennyi pénzbe került, milyen vacak lett, miért ilyen lett, meg a milyen drága volt. És mennyi olyan felfedezés született, amire más nemzetekhez hasonlóan büszkének kellene lennünk. Ehelyett mi van?! hagyjuk hogy a koponyák kimenjenek, és más országban kamatoztassák tudásukat. Mi meg utána megvesszük drágán, mert ez frankó, Amerikában ez a sikk, meg nyugaton már minden háztartásban van. De mire a saját találmányunk visszatér országunkba, mire élvezni tudjuk mi is, külföldön már nem sikk, már lecsengett. Furák vagyunk, ez tény. És hány olyan találmány van, ami ott van a lakásunkban, és azt se tudjuk, hogy magyar találmány. valahogy mindig is ilyenek voltunk, ha nekünk nem adatott meg az, ami a másiknak igen, nem azt mondtuk, ő szerencsés, megdolgozott érte, megérdemli. Hanem ha nekünk nincs, reméljük, minél hamarabb tönkremegy, elveszik az övé is. Hány olyan közmondásunk van, aminek a lényege, hogy akkor lesz nekünk jobb, ha a másiknak kára van, vagy visszaesik a mi szintünkre? Aki ki akar törni, azt nem engedik, mert féltékenyek a sikereire. Máshol ez érdekes működik, irigyelni tudom csak őket. Ha valamit szeretnének, összefognak, együtt viszik véghez. Ha valaki többet tud, mint a többi, azt segítik, itt nem csak arra gondolok, hogy pénzelik az embert. Már az is segítség, ha nem gátolják folyton munkájukban, ha teret adnak nekik kibontakozni.

Lehet, én vagyok csak túl naiv, és hiszek még a jó dolgokban...de nem, csak van még valaki, legalább egy ember, aki igenis hiányolja az összefogást, az egységet. Hiszen ahogy a közmondás is tartja, Egységben az erő és Sok lúd disznót győz. Ha valamit nagyon akarunk, azt csak együttesen lehet véghez vinni, és céljainkat együttes erővel még a legkilátástalanabb esetekben is sikerrel véghez lehet vinni. Igenis, legyünk büszkék arra, amik és akik vagyunk, ne hagyjuk, hogy mások miatt azokba a bizonyos skatulyákba zárjanak minket. Merjünk önmagunk lenni, és igenis, ne szégyelljük hagyományainak. Szégyellje magát az, aki magyarnak mondja magát, és nem tudja az alap ünnepeket, hogy mit miért tartunk, mikor hol és mi történt. Nem kell egy lexikonnyi adatot és évszámot fejben tartani, de a lényegesekről igenis tudjunk mit mondani. És tudom, hogy nehéz, de ne sajnáljuk el mások sikereit, inkább legyünk rá büszkék, hogy igen, egy újabb magyar ember, aki feltalált valami nagyot...

Miért nem udvarolnak?

Ez a kérdés sokszor felmerül. Miért nem udvarol egy férfi, hoz virágot az első randira, amikor csillogó szemekkel átadja szíve választottjának, majd remegő kézzel megfogja a lány kezét és hosszú, beszélgetéssel egybekötött sétára indulnak, ha még feljebb akarom csavarni a romantikát, akkor holdfényes sétára. Igen, lehet csöpögősen hangzik, de a feminista női szívekben is ott dobog a vágy, ott van a remény, hogy egyszer jön valaki, aki nemcsak egyenrangú partnernek tekinti, hanem látja a kemény társadalom által ránk erőltetett erős női kéreg a alatt a finom, gyenge és érzékeny nőt. Hiszen ki ne vágyna rá, hogy egy erős férfi megvédje, megóvja és támogassa a hétköznapok viszontagságaiban. Valaki, akit felhívhatunk akár hajnali 3kor is, ha baj van, és kisírhatjuk neki telefonba a bajunkat, anélkül, hogy elküldene minket a fenébe. Sőt, ha közel van hozzánk, akár át is szalad, csinál egy nagy bögre teát, és a kanapéra kuporodik mellénk, átölel, és végighallgat minket. Ilyenkor megkapjuk, hogy tessék leszállni a földre, és kilépni az álomvilágból, ilyen nincs és nem is létezik, és ne tessék mindent elhinni, amit azokban az agybutító női magazinokban lehet olvasni. Kedves tőlük, de nem kéne ilyen okok mögé bújni, és a valótlannak ítéléssel takaródzni. Hiszen nem azt kérjük, hogy értsenek minden elektronikai cucc megszereléséhez - ha csak a szabályzóban tudja kicserélni az elemet, mi akkor is férfinak tekintjük, és imádjuk - nem azt kérjük, hogy virágok tömkelegével és plüss cukiságok ezreivel lepjen meg mindet, hogy kívülről tudja minden rokonunk születésnapját, minden fontosabb évforduló dátumát. Elég néha egy kis figyelmesség, amit nem kell mindig pénzzel kifejezni, én se attól gyengülök el, ha mindig egy kerti rózsa vár az asztalomon, hanem ha valamilyen formában jelzi, hogy fontos vagyok neki, eszébe jutok, gondol rám. És igen, ilyenkor jön a modern technika minden finomságával, amik egyszer előnyösek, máskor inkább mellőzni kéne. Ilyen a reggeli jó reggelt vagy az esti jó estét sms, először az első egy-kettő nagyon jó, megkapjuk, elolvassuk, és elolvadunk, hogy micsoda egy főnyeremény, de amikor már mindennapivá válik, nemcsak unalmassá, hanem idegesítővé. Sőt akár meg is fordulhat a nő fejében, hogy nem azért ír, mert elalvás előtt, sőt még ébredés után is csak mi járunk a fejében, hanem ez már megszokássá vált számára, és nem azért ír leginkább, mert hiányzunk neki, hanem mert megszokta, hogy a szokásos bementett sablon szöveget elküldi megint. Igen, ez a nehéz, megtalálni az arany középutat. Látom a pasikat, és a csajokat, kívülről szemlélve könnyen beszél mindenki, de benne máshogy lát az ember, főleg ha az a bizonyos rózsaszín köd ég mindig homályosít, és csak a jó dolgokat engedi eljutni a tudatokig. Ilyenkor sajnálom a pasit is, hogy vacillál a telefon előtt, küldje, ne küldje, mi lesz, ha nem küld, és megsértődik a lány, hogy milyen bunkó, nem gondol rá, már nem is szereti, de ott a másik, hogy ha meg elküldi, lehet örül, vagy felmerül benne, hogy ez sablonos, és nem azért küldi, mert tényleg hiányolja, és szereti, hanem csak megszokásból. És ilyenkor az a szerencsétlen, akiről patakzik már a verejték, tanácstalanul mered segélykérően a mobiljára, hogy mi legyen.

De ne is csodálkozzunk, hogy ide jutottunk. Amennyi fura szabály van, hogy első randin mit kell, mit ne, mit vegyél fel, mit kerülj, hogyan viselkedj, mit ne mondj, az ember teljesen összezavarodik, feszeng, nem tud kikapcsolódni, és ellazultan csevegni, hanem megpróbálja a legjobb formáját hozni. Ilyenkor vagy balul sül el, mert az első, és legmeghatározóbb élmény kudarcba fullad, hiszen nem tudja jól érezni magát, és egyből a negatív érzés keríti hatalmába, vagy nem az igazi, valós képet adja magáról, ami később ha kiderül, nem mindig a legszerencsésebb.

Meg nem csak a női magazinok rejtenek pasizós tippeket, a férfimagazinok is tele vannak a csajozós cikkekkel; a mit mondj, hogyan dicsérd, mit viselj, hogyan érkezz, stb. témakörök. Például mekkora baromság, amikor azt írja, egy nő azért vesz fel piros ruhát, mert abban úgy hiszi, szexibb, érzékibb, és jobban kell majd a pasinak. Az fel se merülhet, hogy szereti a színt, vagy úgy gondolja, jól áll neki.

De nagyon elkanyarodtam, igazából engem az a kérdés érdekelt volna jobban, hogy miért nem akarnak már hódítani a pasik, és miért van az, hogy majdnem csak a nő fut a pasi után? Lehet ott ment tönkre a helyzet, amikor anno néhány nő azt követelte, legyünk egyformák a férfiakkal? Mert akkor valamit alaposan félreértett a másik nem.

Bár ha belegondolok, igaz, a hollywoodi romantikus filmek nagy része csak tündérmese, de valamiről azért csak mintázni kellett. Csak van olyan pasi, aki nem fél kimutatni az érzéseit, és amint megpillantja azt a bizonyos nőt, elindul, hogy reagáljon a nő jelzéseire. Hiszen egy nőnek nincs is annál jobb érzés, hogy valaki kívánatosnak tartja, és érdekesnek, hogy meg akarja ismerni, és küzdd érte, hogy megkaphassa. valahogy ez hiányzik, és nem sértésnek, de az a pasi,aki nem képes egy nőért küzdeni, hanem ül, és várja a sült galambot a szájába, az nem is igazi férfi. Nem kéne a férfiaknak azt hinniük, hogy annyira függetlenek akarunk lenni, hogy már az udvarlás folyamatát is átvesszük. Igenis tessék mindet meghódítani, és itt azoknak a nevében beszélek, akik igénylik. Akik nem fognak odalépni a pasihoz, hanem szemeznek vele, rámosolyognak, hátha végre kapcsolat a másik,és odamerészkedik. Kellenek a cikis csajozós dumák, de nem a durván és sértően argo szlogenek, amikor a nő nem nőnek, hanem valami akciós tárgynak érzi magát egy multi polcán.

Igenis jólesik, amikor mélyen a szemünkbe néznek, és azt mondják, tiéd a legszebb szempár, pedig tudjuk, ezt mondja minden ilyen esetben, amikor azt mondja, minden apró hibánkkal együtt imád minket, ilyenkor úgy érezzük, nem számít, ha nem férünk bele egy XS-es ruciba, ha néha nem áll jól a frizura, vagy a smink se segít eltüntetni a szem alatti karikákat és bőrhibákat, mert tudjuk, minket így is szeretnek, és ez erőt ad nekünk, és magabiztosságot, és érezzük, igenis fontosak vagyunk valakinek. És hiába vagyunk alacsonyabbak, vagy magasabbak, esetleg soványabbak vagy kövérebbek, mint szeretnénk, vagy hiába nagyobb az orrunk, zavarnak a szeplők, vagy az elálló fülek, a pasit ez nem zavarja, hiszen ő így szeret minket, így akar mindet. És igenis így vagyunk egyediek, tessék büszkének lenni magunkra, mert a sokszáz csaj közül mégis mi kellünk neki, volt bennünk valami egyedi, amit másban nem vélt fellelni, volt valami, lehet belső, sőt akár valami külső dolog is, amit mi előnytelennek véltünk, ő viszont kifejezetten imádja.

Úgyhogy férfiak, ne ijedjetek meg, igenis a nők többsége igényli a hódítást, amikor egy férfi küzdd a kegyeiért. Igenis kell a nőnek, hogy a férfi egy gyenge, érzékeny és törékeny személyként kezelje, főleg a mai világban, amikor a nőknek még mindig meg kell küzdeniük, hogy egyenrangú félként kezeljék őket. A kemény és határozott külső mögött igenis ott van a nő, aki gyengédségre, szeretetre vágyik, és aki nem akar még a férfiért is megküzdeni.

Miért ilyenek az emberek?

Na igen, ez jó kérdés. A választ senki se tudja biztosan, de mindenkinek megvan a személyes tapasztalatokra épített elmélete. Fura, hogy milyen sokszínűek az embere, és egy kis baki is mennyit változtathat az emberről kialakított képről a másik szemében. Amit mindig is utáltam, a kétszínűség, a legyünk látszatbarátok. Csak tudnám, mi értelme, hogy mindenki előtt puszi-puszi, miközben legszívesebben elkerülnénk a másikat, így az egész köszönési folyamatot a legkevesebb érintkezéssel igyekszünk megoldani, szupergyors puszicsere a másodperc törtrésze alatt. Ilyenkor egy lassított felvételen tökéletesen látszana, ahogy a közeledő arcokon az undor és utálat egész skálája megtalálható. Előfordul, hogy csak az egyik fél passzív, és a másik közeledő mit sem sejt. Nemegyszer láttam, amikor szegény köszönt, és már közeledett az arca a másikhoz, hogy megpuszilja, mosolyogva cuppant a rúzsos puszi, a másik meg kényszeredett mosolyt erőltetett magára. Pedig mennyi félreértés és elkerülhető konfliktusnak elejét vehetné, ha elmondaná az igazat a másiknak, hogy nem az a puszilkodós fajta, vagy csak maradjanak haverok.

Ahány ember, annyi érdekes észrevétel. Nem azt mondom, hogy én tökéletes vagyok, persze, van, hogy én se veszek észre valamit, és elrontok valamit. Sőt, a legtöbbször akkor szégyenli el magát valaki, ha egy másik ember követi el az a hibát,amit mi korábban észrevétlenül megtettünk, és szembesülünk saját hibáinkon.

Ott vannak az etikai hibák. Jujjj. Hányszor van, hogy a másik beszélgető partner valami olyan témát boncolgat, amiről nyílt utcán nem szívesen beszélünk, vagy kényes terep, vagy nem utcára való. Van, amikor sikerül a témaváltásos taktika, de előfordul, hogy a másik fél nem észleli a helyzetet, és a kérdést vagy felteszi hangosabban, hogy még több utcai járókelő figyelme felénk szegeződjön, elkezdi kifejteni gondolatait, mert azt hiszi, így majd mi is belebonyolódunk ebbe az eszmecserébe, vagy a mi még rosszabb, amikor a kettő együtt, a hangos kérdés felénk vonzz minden tekintetet, és még a másik véleményébe is betekintést nyerhetnek. A legrosszabb ez egy forgalmasabb helyen, ahol nincs menekvés, mint egy buszmegálló, vagy a bolti sorban állás. 

Érdekesre fordulhat a beszélgetés, ha két olyannyira ellentétes félt teszünk össze, akik még a köszönési formákban se értenek egyet. Egyik sziáz, másik helloz, eddig minden oké. De utána bármi a téma, az egyik emberke töri magát, hogy ismerősök révén ne csöndben ácsorogjanak egymás mellett, érdeklődik, mi történt vele mostanában., próbál beszélgetést kezdeményezni A másik vagy passzív, és rövid válaszokkal letudja az egészet, és így teljesen elmegy a kedvünk, hogy tovább faggassuk, sőt, hogy a későbbiekben egyáltalán szóba álljunk vele. Vagy ott a másik eset, amikor bármit mondunk, ütköznek az érdekek. Ezzel nem is lenne gond, ha a másik végighallgatna minket, és nem minden mondatot úgy indítana, hogy abszolút ellentétes véleményen van velünk. Mindenkinek megvan a szabadsága, hogy azt gondoljon, amit akar, de a beszélgetést teljesen megölheti, ha az egyik fél már nem mer mit mondani, mert minden kezdeményezést lehurrogás, vagy ami már velem is sokszor előfordult, lenézés kísérte. Hiszen nincs is annál rosszabb érzés, amikor
van egy frankó kis elképzelésünk, amit azt hisszük, úgy frankó, ahogy van, és egy kíméletlen megjegyzés után nemcsak teljesen megsemmisülten állunk a másik előtt, hanem teljes szívünkből kívánjuk, bárcsak ki se fejtettük volna nézeteinket.

A lista hosszú és végtelen, és folyamatosan bővül. Sebaj, legközelebb ilyenkor csak vegyünk egy nagy levegőt, és mosolyogjunk, milyen jó mégis, hogy nincs két teljesen egyforma ember, mert akkor az egész élet baromi unalmas lenne. Gondoljunk csak bele, ha mindenki ugyanazt az ételt szereti, ugyanazt issza, olvassa, mindenkinek ugyanaz a hobbija. Ha jobban belegondolok, a beszélgetésnek abszolút nem lenne semmi értelme, mert a kérdés feltevésekor már egyből tudnánk rá a választ. Szóval meg kell keresni itt is azt a bizonyos arany középutat. Ha nem is érdekel minket annyira a téma, illik végighallgatni a másikat, hiszen valljuk be, mi is szeretjük, ha valami számunkra kedves témáról beszélhetünk. Sőt, még az is előfordulhat, hogy a másik annyira szenvedélyesen beszél az adott témáról, hogy meghozza hozzá a kedvünket. Például előtte eszünkbe se jutott volna egy adott jellegű könyvet elolvasni, zenét meghallgatni, filmet megnézni, esetleg valami új dolgot kipróbálni, de a másik annyira érdekfeszítően értekezett róla, hogy meghozta kedvünket, és felmerült bennünk a kérdés, hogy ez ne is lehet annyira rossz, megér egy próbát.

Szóval tessék szocializálódni, ha kezdetben nem is érdekel minket a téma, azért egy kicsit hallgassuk meg a másikat, mert utána hogy akarjuk elvárni, hogy mindet is végighallgassanak, ha meg kényes számunkra a téma, ne csak vigyorogjunk, mint a tök, hanem finoman adjuk a tudtukra, hogy erről ne itt, vagy ne most.

Minden kezdet nehéz...

...igen, így van ez egy blog létrehozásával is. ott van a kisördög, piszkálja, szurkálja az embert, hogy tessék végre leírni a gondolatokat, de mikor megvan végre a löket,és beregisztrálunk, szembesülünk egyéb apró nehézségekkel, mint a mi legyen az oldal címe,találó, rövid esetleg egyedi? Hogyan nézzen ki a blog, mik legyenek rajta, milyen színű, méretű és típusú betűkkel jelenjenek meg bejegyzéseink. Na igen, ezzel én is így voltam. A bőség zavarában percekig próbálgattam blogomra a különféle háttereket és sablonokat, mintha csak valami ruhaboltban keresném magamra a színben és fazonban ideális pólót. És végre, megvan, egyszerű, mégis kifejező, ez vagyok ÉN. Úgyhogy kezdődhet az írás :)