Kimerítő, de megéri...

Elkezdődött megint egy újabb hét. Még csak kedd van, mégis olyan érzésem van, mintha már a hét fele eltelt volna, és igen, tényleg. Holnap szerda, aztán csütörtök és péntek, és megint itt a hétvége. Sajnos annyira gyorsan megy az idő, főleg mostanában, amikor előjönnek az időpontok és a a határidők, és kezdi az ember úgy érezni, hogy kicsúszik a lába alatt a föld. Én is így vagyok vele. Egyre több határidő közeledik, valamivel szerencsére már végeztem, ás félbehagyottan várja, hogy végre befejezzem, másnak meg még neki se tudtam állni. A dátum meg ott közeledik, már majdnem csak rohan felém, én meg hiába menekülhetek, nem bújhatok el a kötelességeim elől.

Hála a folyamatos hajtásnak, kezdek agyilag elfáradni. Gondolkodni alig tudok, pedig most lenne rá a legnagyobb szükségem, hogy kitaláljak valami új dolgot. Kellene egy kis kraft, vagy egy kád forró fürdő, elmerülni egy kicsit az illatos habokban, és egy kicsit lazítani. De ezt eltartalékolom hétvégére, marad ez az aduászom. Még három nap van, azt féllábbal ki lehet bírni. Meg nem is így állok hozzá, hogy teljen el minél hamarabb. Annak semmi értelme. Inkább lassítanám, semmint hagynám elrohanni. Hogyisne, aztán majd megint bánhatom, hiába lesz péntek este, hogy elment egy hét megint, és alig tudtam valamit véghez vinni. Így is elrohan, és amikor hasznosan töltöm is bánom, milyen hamar eltelt az idő, hogy reggel felkeltem, és elment a napom, igaz, hasznosan, de mégis, valahogy úgy hajtom este a párnára a fejem, hogy valami hiányzik, valami kimaradt. Aztán megfogadom, holnap kicsit több időm lesz, és majd neki állok, folytatom a nyelvtanulást, belevetem magam a gazdasági kérdésekbe, mélyebbre ások a tanult témákba, hogy ne csak felszínesen tudjak mindenhez hozzászólni, hanem ami érdekel, arról igenis tudjak többet.
Sajnos van, amikor kellemetlenül érzem magam, hogy valaki felvet egy témát, és arról alig tudok mit mondani. Bár ez nézőpont kérdése, mert lehet, a mobilokhoz, meg az ilyen-olyan ultraszuper high-tech cuccokról annyit tudok, amennyire szükségem van, de vannak témák, amihez meg ők nem tudnának mit hozzászólni. De akkor is, inkább én szeretnék sokkal több téren képzettebb lenni, mert milyen jó az, amikor annyi mindenhez konyít valamennyit az ember, ha nő létemre ki tudok cserélni egy villanykörtét, és nem csak finomakat tudok sütni, hanem még egy polcot is fel tudok fúrni a falra, vagy egy defekt esetén könnyedén kicserélem a kerekeket. Vagy ha egy társaságban mint gasztro, mint életmód, mint sport és társadalmi témában meg tudok szólalni, és nem úgy telik el az idő, hogy csak kínosan vigyorgok egyfolytában, és helyeslek hol az egyik, hogy a másik félnek...
Hát igen, fárasztó egy napoknak nézek elébe, de úgy érzem, erre most nagyon szükségem van, mert nem akarok elülni egész napokon, sőt heteken keresztül mint a befőtt, siránkozni, hogy milyen szar az élet, mekkora egy nulla vagyok. Nem lennék vele előrébb, sőt csak rontanék a helyzeten, mert amíg siránkoztam, helyette csinálhattam volna valami érdekesebb dolgot is, ami sikerült, vagy ha nem is, de tapasztalatokkal gazdagított, és amiről később lehet beszélni, és máris elkezdtem kifelé evickélni az ördögi körből.
És ezután már biztosabb, hogy majd esténként elégedetten hajthatom nyugovóra a fejem, hogy de jó, megint tanultam valamit, megint ügyesebb és tapasztaltabb lettem.
Úgyhogy nagy levegő, és gyerünk...CSINÁLJUK!!!

Nézünk, de nem látunk...

...a minap sétáltam végig az utcán. Ismerős a járás, heti szinten megjárom, mégis, most valahogy nem volt ugyanolyan, mint mindig. Végre volt egy kis időm magamra, nem kellett rohanni. Lassabbra vettem a tempót, és végre nemcsak elsétáltam a házak mellett, hanem volt időm aprólékosan megszemlélni mindent. A házak oldalát díszítő szegélyek, az ablakban virágzó orchideák és kaktuszok, az erkélyekből lefolyó vörös muskátliszőnyeg. És ahogy sétáltam, elmentem egy ház mellett, amin volt egy tábla. Néztem, de ezt a táblát még eddig nem láttam, pedig már hányszor elmentem mellette. Észre se vettem, de miért is? Mert mindig úgy mentem el mellette, hogy az utat néztem, meg a forgalmat, nehogy egy autó elé lépjek ki, nehogy nekimenjek valakinek. És annyira az utat figyeltem, hogy a környezetre már nem s maradt időm. De most bepótoltam végre. Mióta itt lakom, elkezdtek átalakítani pár dolgot a környezetemben, lekövezték a parkban az utat, került egy kis ivócsap meg sok pad, kitakarították a patak partját, és most az egész sokkal rendezettebb lett. A másik oldalon volt egy műemlék, amire már nagyon ráfért a renoválás, elkezdték, és egész jól haladnak, alig várom, hogy elkészüljön, és lehessen egy nap sétát tenni.

Addig is csak azt tudom tanácsolni, hogy ne féljetek kinyitni a szemeteket, ne csak nézzetek, hanem lássatok is. És el se fogjátok hinni, mennyi mindent fogtok felfedezni, ami mellett eddig annyiszor elmentetek, és úgy, hogy nem is tudtátok megnézni igazán...

Let the sunshine in...

Végre itt a tavasz. Imádom ezt az időt, imádom ezt az évszakot. A tavaszban azt szeretem a legjobban, hogy ilyenkor vége a télnek. Nem mintha a telet nem szeretném, a sok hó, a gyönyörű fehér tájak, a háztetők hóval borított teteje, ami csillog az esti fényben. De a tavasz egészen más. Lehet, azért is szeretem annyira, mert ekkor van a születésnapom, de ez csak hab a tortán. A tél után elolvad a hó, minden kizöldül, elkezdenek rügyezni a fák, megjelennek az első levelek, előjönnek a madarak és elkezd pezsegni az egész világ. Csiripelnek a madarak, repkednek össze-vissza, ágról ágra, este szerenádot adnak a békák a közeli patakban, ciripelnek a tücskök. A nap sugarai egyre erősebbek, lekerülhetnek a sálak, a sapkák, a vastag télikabátok, a meleg bakancsot felváltja a tavaszi félcipő meg a szellősebb topánkák, végre felvehetjük a virágmintás tavaszi lenge ruhák, ismét vidám színkavalkádban pompázik a város, az emberekről lekerülnek a szürke és fekete színek és felváltja őket a sok szivárványszínű öltözék.

Tényleg szükségem van rá?

Érdekes vagyok, de tényleg. Egy éve várom, hogy eljöjjön ez a nap, hogy végre megkaphassam, az elmúlt héten olyan voltam mint a gyerek Karácsony előtt, hogy vajon mit hoz a Jézuska, és mi lesz a szépen becsomagolt csomagokban. Aludni alig tudtam, annyira izgatott voltam, és akkor eljött a nagy nap. Végre eltelt egy év, amit mondjuk sajnálok, hogy ilyen gyorsan múlik az idő, kicsúszott annyi nap a markomból, mintha valami benyomta volna a "speed" gombot egy játékban, mert türelmetlen volt kivárni minden egyes percet a valós időben. Eltelt egy év, már csak pár óra, és végre a kezemben foghatom, végre az enyém lesz, a tulajdonom, és erre itt a bizonytalanság, hogy tényleg ez az amire vágyom? Tényleg ezt akarom? Elfogott a kétség, hogy lehet egy jobbat érdemelnék, nagyobbak az igényeim, mégse ezt akarom igazán. Eddig annyit nézegettem, elképzeltem, ahogy a kezemben tartom, minden jellemzője tetszett, azt gondoltam, igen, ez vagyok én, ez való nekem, művészi formák, dinamikus és variálható grafikus felület - mert nem egy pasiról van szó, hanem egy kütyüről, egy pasiról nem beszélnék ilyen tárgyilagosan, mintha csak valami kiegészítő lenne - és teljesen személyre tudnám szabni az egészet. Megannyi videót megnéztem, mégis milyen, láttam a kirakatban, ahol a nyálam csöpögtettem, és belegondoltam, még párat alszom, és végre megkaphatom. És akkor jön a rémálom, mi van, ha odaérek, és addigra elkapkodják az összeset, én meg addig beleélem magam teljesen, ringatom magam abban a tudatban, hogy van még egy darab, ami csak rám vár, aztán mire odaérek, mindenféle van, minden mennyiségben, de pont ez az egy nem lesz. Sajnos két éve így jártam. Kinéztem egy klassz kütyüt, tetszett a színe, a formája, nagyjából mindent tudott, amit úgy gondoltam szükségem lehet rá, és akkor mire odaértem, kiderült, hogy csak korlátozott darabszámban volt, és gyorsan elkapkodták. Ott pördült velem egyet a világ, az egész álom szertefoszlott, és kaptam egy rövid időt, hogy találjak valamit, ami megteszi helyette. Csakhogy ez nem megy olyan egyszerűen. Az ember utánanéz, mérlegel, ott meg hirtelen kell és gyorsan dönteni, amit ilyen hosszú távra szóló vásárláskor nem szeretek. Szeretek napokig agyalni rajta, melyik jön be kinézetre, ne legyen túl szögletes, se túl pasis, legyen inkább egy finomabb nőiesebb kinézetű darab, ami a külső egyszerűség ellenére nagy dolgokra képes, amire az ember első ránézésre nem mondaná, hogy na, ez tényleg egy klassz kis szerkentyű. Elég szar érzés volt tudomásul venni, hogy egy véletlen baleset következtében eltört a monitor, és teljesen használhatatlanná vált. Sajnáltam, mert egy kicsi időbe telt, mire megszoktam, és hiába csak egy kütyü, én nem vagyok az a fajta, aki amint kijön egy újabb, egyből lecserélem. Amikor veszek egy ilyen kis elektromos kütyüt, igyekszem úgy választani, hogy azt sokáig akarom használni, amíg az teljesen használhatatlanná nem válik, és muszáj újítani. És a régi darabbal pont ez volt a gondom. Én, aki úgy vigyáztam rá, mindig tokban tartottam, nehogy bekarcolódjon a kijelző, egyszer amikor kihúzom a tokból azt látom, hogy a monitor félberepedt. El voltam rendesen kenődve, más ilyenkor tuti azt mondaná, istenem, ez csak egy kütyü, nem pótolhatatlan, mit kell érte annyira odalenni, de amikor ez egy olyan kütyü, amit már nem lehet kapni, mert ez volt belőle az utcsó a boltban, ezért már sajnos tényleg pótolhatatlan, akkor talán rábólint a másik, hogy ok, ezt aláírom, tényleg így igaz.

Úgyhogy tessék szorítani, hogy ebből a mostani picikéből legyen még legalább egy, hogy ne azt halljam az eladótól, sajnálom, de már elfogyott, helyette tudok ajánlani más. Ezt a mondatot nem szeretném hallani, mert helyette nem lesz más, olyan nincs, ami ezt pótolni tudná, max olyan, ami helyettesíteni tudja egy pöppet.

Reméljük most nem fogom megint ezt a mondatot hallani...kívánjatok sok sikert...

Ez jóláll?

Felpróbáljuk az új ruhát, benn remegünk, mint valami vizsga előtt, amitől tudjuk, nagyon is sok függhet. Belenézünk a tükörbe, és tanácstalanok vagyunk. Na igen, ilyenkor kell a külső megerősítés. Kikandikálunk félénken, és halkan odamotyogunk a segítőinknek, hogy psszt, gyere, nézd meg, szerinted hogy áll? És ilyenkor két lehetőség van, vagy mosolyogva és bólintva azt mondja, hogy igen, ez jól áll, vagy a száját elhúzva azt mondja, aha, tök jó. Akkor elégedetten behúzzuk magunk mögött a függönyt, és végigmérjük magunkat. Csak itt jön a gond, ha valaki túl sokáig mérlegel. először elégedett a ruhával, a felső mindenhol megfelelő, aztán nézegetjük, és jönnek a kétségek: a ruha ujja lehetne egy picit hosszabb, mert így előnytelenül vastagok a karjaink, a derekunk formátlan, a ruhában nem látszik rendesen az alakunk, a szín slankít, kövérít, stb. a végén odáig jutunk a kétségekkel, hogy már bizonytalanok vagyunk, tényleg jól néztük-e ki a ruhában. Ilyenkor igaz, hogy a ruha öltöztet, és a ruha teszi az embert, nade ha nem érezzük jól magunkat benne, akkor az is ránk nyomja a bélyegét. Hiába veszünk fel egy dögös minit egy tűsarkúval, ha ez nem a mi stílusunk, nem fog jól állni. Ha ruhát veszünk fontos, hogy ne csak kényelmes legyen, vagy praktikus, vagy egy adott alkalomnak megfelelő, hanem az egyéniségünk, egyszóval a ruha legyen teljesen ÉN. És itt nem elírtam, én alatt azt értem, hogy a ruha legyen olyan, mint amilyen én vagyok, sugározza a személyiségem, a stílusom, az adott hangulatom. És ha ez megvan, akkor mindenki megcsodál minket a világon, ahogy magabiztosan végiglejtünk az utcán. Ide két embert tudnék felhozni, akiknek nagyon bejött a stílusuk, az egyik Yumi a Wasabiból, a másik Becky a Boltkóros naplójából. Yumi-ben azt bírtam, hogy a csaj olyan színes és egymásnak ellentmondó ruhákat tudott összeválogatni, mégis jól állt neki, és azt mondta az ember, hűű, laza. Becky ellenben értette a dolgát, jól össze tudta válogatni a kiegészítőket a színeket, az anyagokat, nála egy baj volt csak, a márkák utáni rajongás. Ha belegondolok, hogy ezek a márkák hány ezer nőtársam életét keserítik meg. bemegy az ember a boltba, és leveszi a saját méretének megfelelő darabot. Vigyorogva felveszi, vagyis venné fel, de nem megy rá, már a fejrész is szűk, ha szerencséje van csak a vállaknál fog elakadni. Ez az egyik esett, ilyenkor elszomorodva lefeszegetjük magunkról, kimegyünk, és beviszünk egy számmal nagyobbat, ha szerencsénk van, az ránk jön, ha nem akkor már majdnem sírva kicaplatunk egy még nagyobbért. Anno még én is bedőltem ezeknek a számozásoknak, levettem a méretemet, és majdnem sírva fakadtam, amikor be se tudtam gombolni, és két számmal nagyobb kellett, hogy melltájban szét ne feszüljön ha leengedem rendesen a karjaimat. Aztán utána nézem, honnan származik, hát persze ez is valamelyik Ázsiai országból. Nem is csoda tehát, ha a szokásos méret eltérő, ha megnézzük, az ázsiai nők mennyire más méretekkel és alakkal rendelkeznek, nincs is min rágódni. Ellenben ha az ember jó helyen keres, talál is, és a neki megfelelő szabású ruhát is megleli. Ha viszont marad a plázai butikok kínálatánál, ne is csodálkozzon, ha rá még az M-es meg L-es se mindig megy rá, kettő, ezekre a címkékre baromira nem lehet adni. Volt, hogy nagyobb számút vettem, volt hogy a kisebb is lötyögött, a dekoltázsa meg baromi nagy volt, mintha már új korában is egy agyonmosott kitágult cuccot viselnék. Szóval az első esetben sírógörcsöt kaphat az ember jogtalanul, hogy milyen kövér, még egy L-es se megy rá, míg az utóbbi esetben mosolyoghat, hogy nini, ekkora is rám jön? Felesleges szerintem, én ezt már végigjátszottam, amikor egy nagy méretű ruha miatt kiborultam, hogy ennyit az egészről, elkezdtem keményebben edzeni, megint új étrendeket kipróbálni, és az eredmény a következő vásárláskor sem változott, holott én láttam a különbséget magamon. Aztán hallottam ezt, hogy keressek angol, meg német cégeket, és milyen érdekes igazuk volt. Találtam boltokat, ahol a ruha annyira passzolt rám, mintha csak rám öntötték volna, nem lötyögött, nem volt szűk, pont jó. 

Aztán ott van a következő nagy probléma, hogy mi az aktuális trend. Most őszintén, ki nem szarja le?! Amikor divat volt az a bumszli talpú cipő, amit valaki holdjárónak, más szartaposónak vagy szélfogónak nevezett, volt, aki rohant a boltba és beszerzett egy gyönyörű szürke darabot, mert kezdetben nem volt belőle annyi színvariáció. És a legnagyobb döbbenet akkor ért, amikor ezt nem csak lányokon, hanem, fiúkon is láttam, kb. olyanok voltam, mint valami kezdő és rossz strici, nem volt se szép, se divatos, az tuti. Aztán a kedvencem, amikor kitalálja valaki, hogy most a piros a divat, most a kék, meg a zöld, és már év végére megvan, mit is kell majd viselni jövőre, hogy az ember trendi legyen. Amikor bejöttek a cipőnacik, a vékonyabb lányok örültek, kinn volt a sok vese, volt is sok felfázás télen, amikor a derékig érő falatnyi kabátka és a cipőnaci között nem volt semmi, és a pőre derék állta a fagyos téli szeleket. Aztán volt jó néhány husibb lányka, aki azt hitte, ha divat akkor neki is kell, mert jó fog állni, csak a naci bevágott, és olyan lett tőle szegény, mint a húsvéti kötözött sonka.

Nem tudom, lehet az én bajom, hogy nő létemre nem kapok agybajt egy kiárusítás láttán, ha meg bemegyek körbenézni többnyire üres kézzel jövök ki. De az fix, hogy nem fogok azért egy táskát cipőt vagy ruhát megvenni, mert idén az a menő, és akkor leszek trendi és akkor számítok valakinek, ha ezt az idei trendhullámot követem. Ha valaki az által becsül meg, hogy éppen mondjuk egy Adidas cipőt viselek egy Levi's farmerrel és egy Björg Borg táska lóg a vállamon, és én egy ilyen ember véleményére hagyatkozom, akkor elég kicsi az önbizalmam, az fix. Mert igen, ítéljetek el, ha akartok, de ha valaki csak azért vesz mindenféle márkás cuccot, meg trendi dolgot, mert az éppen divat, és csak akkor számítok valakinek,ha ezek a cikkeim nekem is megvannak, akkor nem is számít gazán. Ha valakit az alapján ítélnek meg a barátai, hogy mit visel, milyen dolgai vannak, akkor nem is magát a személyiséget szeretik, hanem a cuccokat, akik rajta vannak. Ez meg kinek kell, de komolyan, hogy a barátnőnk átölelje a nyakunkat, és azt mondja, tök csini az új szoknyád, miközben ő is ugyanolyat visel? Meg nem rossz, ha mintha egyenpólót viselnénk, mindenkinek ugyanolyan szabású meg színű a topja, de csak akkor, ha mindenkinek tényleg tetszik, és nem a másik majmolása a cél, mert az elég gyerekes, vagy az a cél, a ruhák alapján elfogadjanak minket. Főleg, ha miközben viseli, egyfolytában feszeng, mert kényelmetlen, nem érzi jól magát benne, az egész nem ér annyit.

Meg a divat nem követendő célként szolgál, csak útmutató. Feldob egy elképzelést, hogy idén milyen klassz lenne, ha a csipke előtérbe kerülne megint. Vagy a fehér milyen tiszta és ártatlan szín. Ha valaki nagyon világos bőrű, az olyan lesz benn mint a halott, és a ruha majdnemcsak beleolvad a bőre színébe, vagy az adott fazon előnytelen dolgokat emel ki, és emellett még az előnyösöket is eltakarja, vagy előnytelenül állítja be.

Egy szó, mint száz, divat ide, trend oda, hiába lesz sikk marhahúsba öltözni, vagy egy szál fehérneműebn kavarni, én maradok a megszokott stílusomnál, max a nekem tetsző ötleteket belekombinálom, kicsit továbbfejlesztem. Elvégre nehogy már a ruha határozza meg, ki vagyok...ÉN határozzam meg, mit is viseljek.

Miért is?

Elgondolkodtam megint,lehet nem kéne, mert ha gondolkodom mindig írok egy baromi hosszú bejegyzést. Most megint a miért is kell nekem is beállnom a sorba kérdés merült fel. Elgondolkodtam, hogy miért is vagyunk mi nők ilyen lököttek? Nem vagyunk valami sokan, akik azt mondják, fütyülök a másikra, nekem tetszik ez a szoknya, vagy akár jól áll ez a szín, akár nem, nekem tetszik, stb. De a legtöbbünk mit csinál? Titkon félrekandikál, hogy más nők milyen véleményen vagyunk a dolgokról, és ha lát igenlő és elismerő tekintete, akkor elégedetten bólint, hogy akkor megfelel. Kicsit olyan ez, mint a pasiknák ez a dolog, hogy az a nő kell nekik is, mi a másiknak, mert a másik "játékszere" biztos sokkal jobb. Miért van az, hogy olyan dolgokra kényszerítjük magunkat, és olyan dolgokat akarunk, amire igazán nem is vágyunk?
Hiába mondogatjuk, hogy azért fogyózok, hogy beleférjek abba a dögös ruciba, és még jobban tetszek a pasimnak. De szerintem legtöbbször nem is az ellenkező nemnek, hanem egymásnak karunk tetszeni. Az aki már párkapcsolatban él, ha azért mozog, hogy formában tartsa magát, és nem akar egész nap otthon tespedni, hanem fitt akar maradni, jó kondiban lenni, és a jelenlegi alakját megtartani, az az odafigyelés, és jó dolog, hogy amint belép a kapcsolatba, nem azt gondolja, hogy na, oks, elkeltem végre, már nem kell ezt az életmódot folytatnom. De ott vannak azok, akiknek a párja hiába mondogatja, mennyire tetszik neki így, egy-két úszógumival a derekán, vagy kisebb mellekkel, mégis görcsösen ragaszkodik hozzá, hogy márpedig ő akkor lesz a legjobb nő és akkor fogja magát a legjobban érezni, ha végre olyan lesz, mint a médiában mosolygó tökéletes nők. Pedig a pasikat nem érdekli, hogy jujj, narancsbőrös a lába, sokan azt se tudják, hogy az mit is jelent, vagy hogy a karunk nem olyan feszes, a szemünk karikás vagy a fenekünk kicsit laposabb, mint előtte. Nem zavarja, mert elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk, és ezekkel a hibákkal szeret minket. 
Aztán felröppen egy kósza hír, majd már írnak róla az újságok is, hogy a divatvilágban nem az agarakat fogják foglalkoztatni, hanem a nőiesebb formák kerülnek előtérbe, hogy nem a 34-es méret lesz a követendő, sőt az hogy méret kit érdekel, ha jól érezzük magunkat a bőrünkben. Elolvassuk, örülünk neki, hogy dejó, végre a teltebb idomok is visszajönnek a divatba. Aztán eltelik pár nap, felvesszük az egyik régi ruhánkat, és elpattan az a vékony húr, igenis nagyon vékonyak akarunk lenni, akár divatos lesz, akár nem.

Legyen már több önbizalmad...

Most azokhoz szólok, akik azt hiszik, selejtesek, nem kellenek senkinek, nem tudnak semmit, magyarán az önbecsülésük a béka segge alatt. Igen, ez egy tévhit és egy baromi nagy baromság. Mindenkinek van valami célja ezen a földön, mindenki azért van, mert valami feladatunk van. Most nem ezekkel a paranormális meg spirituális cuccokkal akarok jönni, egyszerűen a logikával. Gondoljunk csak bele, mindenki, aki azt mondja nem fontos senkinek, nagyon téved. Mindenki fontos valakinek, a szülőknek, a barátoknak, a szerelmünknek, máskülönben miért akarna egyáltalán velünk lenni. Ha nagyon magunk alatt vagyunk a legjobb, ha a sok negatív gondolat mellett felsorolunk pozitív érveket. Az nem lehet, hogy tehetségtelen, buta, ügyetlen emberek vagyunk. Mindenki jó valamiben. Valaki mesterien bánik a hangszerekkel, képeiről csak úgy ordít az érzelem, istenien bánik a fakanállal, olyan gyönyörűen énekel, hogy a hangja hallatán libabőrösek leszünk. Lehet, hogy a barátnőnk igazi konyhatündér, de a virágai sorra tönkremennek, vagy nem ért a számítógépekhez, ellenben mi hobbi szinten, de fel tudunk szerelni egy polcot, vagy a mi növényeink egész évben gyönyörű zöldek és virágoznak.

Sajnos attól függően, hogy milyen frankón vagyok, és vannak napok, amikor madarat lehet velem fogatni nekem is vannak szar napjaim. És az egészben az a félelmetes, hogy felsorolok magamban mindent, hogy milyen tehetségtelen vagyok, ennyi idős fejjel alig értem el valamit, de eközben meg is cáfolom őket, és a végén rájövök, hogy mit is akarok, miért vagyok kiakadva, semmi okom a szomorúságra és az elégedetlenségre, igazán kihúzhatom magam, mert lehet nem vagyok 180 és 45 kiló, vagy nem vagyok egy Nobel-díjas felfedező, de magamhoz képest igenis sokat elértem, és igenis kihúzhatom magam és járhatok felemelt fejjel, mert van, aki még ennyit se ért el. Lehet, hogy nem éltem minden kínálkozó lehetőséggel, de amikkel igen, azokat máig nem bántam meg. Ha nem élek velük, most nem lenne ennyi tapasztalat a hátam mögött, nem tudnék úszni, futni, nem lenne fele ennyi ismerősöm se, akiket ha gondom van, vagy segítség kell felkereshetek.

A egyik hülyeség, ami miatt sokszor elkenődök, hogy milyen rossz, hogy nekem milyen kevés ismerősöm van, akit igaz barátnak nevezhetek, mert rám csörög, vagy dob egy sms-t, hogy mi van velem, régóta nem látott, csak nem vagyok beteg. És ha belegondolok, inkább legyen csak egy kevés, de igaz barátom, mint egy kazalnyi, akik akiknek fel se tűnik, ha napokig nem lát, aki rám se néz, ha beteg vagyok.

Akkor egy hülyeség kipipálva. Jöhet a következő, amivel sanyargatni szoktam magam. Ez az üresség gondolata, hogy ennyi idősen miért nem értem el sokkal több mindent. Sajnos előfordul, hogy úgy érzem semmit nem értem el az életben, annak ellenére, hogy mennyi sikert és oklevelet tudhatok a hátam mögött mégis úgy érzem, ha körbenézek találok olyat, aki nálam egy-két lépés előnyben van, aki még nálam is többre vitte. Csak itt azzal rontom el, hogy nagyon maximalista vagyok. Már mondták, hogy én rontom el, mintha szándékosan azt akarnám, hogy a felállított tervek mind dugába dőljenek, mintha ezzel is azt akarnám magamban megerősíteni, hogy igenis, megint nem jött össze, megint nem sikerült, mekkora szerencsétlenség vagyok. Hát igen, ezen kéne változtatni, és aki hasonló cipőben jár velem, fogadjuk meg együtt, hogy a jövőben elérhető és teljesíthető célokat tűzünk ki magunk elé. És ha nem tudjuk elsőre tökéletesre megsütni azt a sütit, vagy nem tudunk egyből megállás nélkül egy kis maratont végigfutni, ne keseredjünk el. Én tudom, nekem is ez a legnagyobb hibám. Eltervezek valamit, nagy lelkesen nekiugrok, és amikor nem a várt módon fejezem be el vagyok teljesen kenődve, hogy bezzeg a másiknak sikerült, nekem meg nem. Na igen, de miért akarok olyan lenni, mint a másik? Neki sikerült, nekem nem, nagy dolog, nem lehet mindenki tökéletes, mert emberek vagyunk, tévedhetünk, hibázhatunk. Még senkinek sem sikerült valami elsőre tökéletesen, mindenki próbálkozik, gyakorol, csiszolgatja a tudását, míg el nem jut arra az adott szintre. Meg ha nem sikerült elsőre, nagy dolog, majd legközelebb. Mert sok emberrel találkoztam, akik még nálam is kishitűbbek voltak, olyannyira, hogy azt mondták első kudarcos próbálkozás után, hogy többet nem állnak neki, "LEHETETLEN". Na persze, semmi sem lehetetlen, csak akarni kell, és minden sikerülhet. Én is, ahogy ezeket a szavakat ilyen könnyen leírom, meg is fogadom. Legközelebb, ha belevágok valamibe, és nem a várt 100%-os módon fog sikerülni, hát istenem, nem fogok könnyekben kitörni, és a fejem a falba verni, hogy mekkora egy szerencsétlenség vagyok, hogy még ennyire se vagyok képes. Talán el kéne ilyenkor gondolkodni, hogy a terveket is a saját lehetőségeinkhez kellene mérni. Hiába megyek ki a pályára, és mondom azt, hogy úgy akarok deszkázni, mint Tony Hawk, nem fogok úgy teniszezni, mint Venus Williams. De ha a saját adottságaimat nézem, akkor lehet meglepő módon jobban fog menni, mint hittem, ha elérhető és teljesíthető követeléseket állítok magammal szemben, hiszen nem lesz ott a görcsös késztetés, hogy igenis meg kell csinálnom, sőt, ha sikerül teljesítenem még akár extra energiát is adhat hogy tovább fussak, ússzak, vagy nekiálljak egy új sütemény sütésének, egy új zene komponálásának.

Ha belegondolok sokan, akik kishitűek magukkal szemben, saját magukat teszik tönkre és totál feleslegesen. Én is így voltam ezzel. Ha beléptem egy szobába, és minden szem rám szegeződött, nem az volt az első, hogy na, milyen klassz, hogy ezt a ruhát vettem fel, mekkora sikerem van, hanem elkezdett azon járni az agyam, vajon összekentem valamivel magam, vagy foltos a ruhám, hogy így megbámultak? Amikor kitaláltam valami jó ötletet, halkan odamotyogtam valakinek, és az illető amikor hangosan előterjesztette nagy taps és igenlés követte, mi meg bosszankodtunk, miért nem mertük mondani. Vagy ha nem merünk felvenni egy színesebb ruhát, vagy egy mélyebb kivágású felsőt, esetleg egy rövidebb szoknyát, mert egyből azt gondoljuk, nekünk milyen előnytelen alakunk van, és mindenki mit fog gondolni rólunk, hogy ilyen ruhában, öltözésben mutatkozunk. Pedig ha belegondolok, mennyi olyan embert látok, mondjuk nőket, akik a O és X lábaikra hosszú csizmát húznak és mini szoknyába bújnak, vagy amikor kicsit teltebb hölgyek szűkebb ruhába bújnak, mint kellett volna. Azt gondoljuk, előnytelen, de ő nem foglalkozik vele, jól érzi magát, és ez a lényeg. Hát akkor mi miért nem merjük felvenni a kedvenc pólónkat, mert azt hisszük, rajtunk nem áll annyira jól, mint a babán a boltban? Ők se nagyon foglalkoztak ezzel, amikor felvették a szűk nacit, vagy a rövid szoknyát.

Ahogy látom, tényleg mi vagyunk az okai, ha nem bízunk magunkban. Hála az örökös félelmünknek, hogy hogy nézünk ki, mennyire vagyunk műveltek, milyen sok mindenhez értünk, belekergetjük magunkat egy spirálba, amiből nincs menekvés, hacsak nem vagyunk elég erősek, nem merünk egyszer változtatni, kevesebb követelést magunk elé állítani, hogy azt nagyobb valószínűséggel teljesíteni tudjuk, és egyre jobban megerősítsük magunkban, hogy igenis egyéniségek vagyunk, igenis képesek vagyunk elvégezni amit kitűzünk magunk elé, csak legyünk magunkkal szemben engedékenyebbek, és ne akarjunk többet, mint amire képesek vagyunk. És talán a legfontosabb, hogy ne akarjunk mindenkinek megfelelni, vagy ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz, mert úgyse leszünk ugyanolyanok, mint ők, mert mi mások vagyunk, másban vagyunk jók. És ahelyett, hogy otthon önsajnálkoznánk, azt vegyük számításba, miben is vagyunk igazán jók, tehetségesek...és próbáljunk erre koncentrálni és ezeket a kiaknázatlan képességeket ne a szőnyeg alá seperni, hanem büszkének lenni rá, és a későbbiekben kamatoztatni...hiszen az élet túl rövid arra, hogy folyton elégedetlenek legyünk és boldogtalanok. Ha végre elfogadjuk magunkat, olyannak amilyenek vagyunk, és nem akarunk olyan drasztikus változtatásokat és módosításokat, amiket mi magunk is tudjuk közben, hogy lehetetlen véghezvinni, sokkal szebben telnek majd a napjaink...és ki akar a későbbikben a sajnálkozásaira és önmarcangolásaira visszaemlékezni, ahelyett, hogy  sok szép eközben megélhető emlékeket idézzük fel...