Most azokhoz szólok, akik azt hiszik, selejtesek, nem kellenek senkinek, nem tudnak semmit, magyarán az önbecsülésük a béka segge alatt. Igen, ez egy tévhit és egy baromi nagy baromság. Mindenkinek van valami célja ezen a földön, mindenki azért van, mert valami feladatunk van. Most nem ezekkel a paranormális meg spirituális cuccokkal akarok jönni, egyszerűen a logikával. Gondoljunk csak bele, mindenki, aki azt mondja nem fontos senkinek, nagyon téved. Mindenki fontos valakinek, a szülőknek, a barátoknak, a szerelmünknek, máskülönben miért akarna egyáltalán velünk lenni. Ha nagyon magunk alatt vagyunk a legjobb, ha a sok negatív gondolat mellett felsorolunk pozitív érveket. Az nem lehet, hogy tehetségtelen, buta, ügyetlen emberek vagyunk. Mindenki jó valamiben. Valaki mesterien bánik a hangszerekkel, képeiről csak úgy ordít az érzelem, istenien bánik a fakanállal, olyan gyönyörűen énekel, hogy a hangja hallatán libabőrösek leszünk. Lehet, hogy a barátnőnk igazi konyhatündér, de a virágai sorra tönkremennek, vagy nem ért a számítógépekhez, ellenben mi hobbi szinten, de fel tudunk szerelni egy polcot, vagy a mi növényeink egész évben gyönyörű zöldek és virágoznak.
Sajnos attól függően, hogy milyen frankón vagyok, és vannak napok, amikor madarat lehet velem fogatni nekem is vannak szar napjaim. És az egészben az a félelmetes, hogy felsorolok magamban mindent, hogy milyen tehetségtelen vagyok, ennyi idős fejjel alig értem el valamit, de eközben meg is cáfolom őket, és a végén rájövök, hogy mit is akarok, miért vagyok kiakadva, semmi okom a szomorúságra és az elégedetlenségre, igazán kihúzhatom magam, mert lehet nem vagyok 180 és 45 kiló, vagy nem vagyok egy Nobel-díjas felfedező, de magamhoz képest igenis sokat elértem, és igenis kihúzhatom magam és járhatok felemelt fejjel, mert van, aki még ennyit se ért el. Lehet, hogy nem éltem minden kínálkozó lehetőséggel, de amikkel igen, azokat máig nem bántam meg. Ha nem élek velük, most nem lenne ennyi tapasztalat a hátam mögött, nem tudnék úszni, futni, nem lenne fele ennyi ismerősöm se, akiket ha gondom van, vagy segítség kell felkereshetek.
A egyik hülyeség, ami miatt sokszor elkenődök, hogy milyen rossz, hogy nekem milyen kevés ismerősöm van, akit igaz barátnak nevezhetek, mert rám csörög, vagy dob egy sms-t, hogy mi van velem, régóta nem látott, csak nem vagyok beteg. És ha belegondolok, inkább legyen csak egy kevés, de igaz barátom, mint egy kazalnyi, akik akiknek fel se tűnik, ha napokig nem lát, aki rám se néz, ha beteg vagyok.
Akkor egy hülyeség kipipálva. Jöhet a következő, amivel sanyargatni szoktam magam. Ez az üresség gondolata, hogy ennyi idősen miért nem értem el sokkal több mindent. Sajnos előfordul, hogy úgy érzem semmit nem értem el az életben, annak ellenére, hogy mennyi sikert és oklevelet tudhatok a hátam mögött mégis úgy érzem, ha körbenézek találok olyat, aki nálam egy-két lépés előnyben van, aki még nálam is többre vitte. Csak itt azzal rontom el, hogy nagyon maximalista vagyok. Már mondták, hogy én rontom el, mintha szándékosan azt akarnám, hogy a felállított tervek mind dugába dőljenek, mintha ezzel is azt akarnám magamban megerősíteni, hogy igenis, megint nem jött össze, megint nem sikerült, mekkora szerencsétlenség vagyok. Hát igen, ezen kéne változtatni, és aki hasonló cipőben jár velem, fogadjuk meg együtt, hogy a jövőben elérhető és teljesíthető célokat tűzünk ki magunk elé. És ha nem tudjuk elsőre tökéletesre megsütni azt a sütit, vagy nem tudunk egyből megállás nélkül egy kis maratont végigfutni, ne keseredjünk el. Én tudom, nekem is ez a legnagyobb hibám. Eltervezek valamit, nagy lelkesen nekiugrok, és amikor nem a várt módon fejezem be el vagyok teljesen kenődve, hogy bezzeg a másiknak sikerült, nekem meg nem. Na igen, de miért akarok olyan lenni, mint a másik? Neki sikerült, nekem nem, nagy dolog, nem lehet mindenki tökéletes, mert emberek vagyunk, tévedhetünk, hibázhatunk. Még senkinek sem sikerült valami elsőre tökéletesen, mindenki próbálkozik, gyakorol, csiszolgatja a tudását, míg el nem jut arra az adott szintre. Meg ha nem sikerült elsőre, nagy dolog, majd legközelebb. Mert sok emberrel találkoztam, akik még nálam is kishitűbbek voltak, olyannyira, hogy azt mondták első kudarcos próbálkozás után, hogy többet nem állnak neki, "LEHETETLEN". Na persze, semmi sem lehetetlen, csak akarni kell, és minden sikerülhet. Én is, ahogy ezeket a szavakat ilyen könnyen leírom, meg is fogadom. Legközelebb, ha belevágok valamibe, és nem a várt 100%-os módon fog sikerülni, hát istenem, nem fogok könnyekben kitörni, és a fejem a falba verni, hogy mekkora egy szerencsétlenség vagyok, hogy még ennyire se vagyok képes. Talán el kéne ilyenkor gondolkodni, hogy a terveket is a saját lehetőségeinkhez kellene mérni. Hiába megyek ki a pályára, és mondom azt, hogy úgy akarok deszkázni, mint Tony Hawk, nem fogok úgy teniszezni, mint Venus Williams. De ha a saját adottságaimat nézem, akkor lehet meglepő módon jobban fog menni, mint hittem, ha elérhető és teljesíthető követeléseket állítok magammal szemben, hiszen nem lesz ott a görcsös késztetés, hogy igenis meg kell csinálnom, sőt, ha sikerül teljesítenem még akár extra energiát is adhat hogy tovább fussak, ússzak, vagy nekiálljak egy új sütemény sütésének, egy új zene komponálásának.
Ha belegondolok sokan, akik kishitűek magukkal szemben, saját magukat teszik tönkre és totál feleslegesen. Én is így voltam ezzel. Ha beléptem egy szobába, és minden szem rám szegeződött, nem az volt az első, hogy na, milyen klassz, hogy ezt a ruhát vettem fel, mekkora sikerem van, hanem elkezdett azon járni az agyam, vajon összekentem valamivel magam, vagy foltos a ruhám, hogy így megbámultak? Amikor kitaláltam valami jó ötletet, halkan odamotyogtam valakinek, és az illető amikor hangosan előterjesztette nagy taps és igenlés követte, mi meg bosszankodtunk, miért nem mertük mondani. Vagy ha nem merünk felvenni egy színesebb ruhát, vagy egy mélyebb kivágású felsőt, esetleg egy rövidebb szoknyát, mert egyből azt gondoljuk, nekünk milyen előnytelen alakunk van, és mindenki mit fog gondolni rólunk, hogy ilyen ruhában, öltözésben mutatkozunk. Pedig ha belegondolok, mennyi olyan embert látok, mondjuk nőket, akik a O és X lábaikra hosszú csizmát húznak és mini szoknyába bújnak, vagy amikor kicsit teltebb hölgyek szűkebb ruhába bújnak, mint kellett volna. Azt gondoljuk, előnytelen, de ő nem foglalkozik vele, jól érzi magát, és ez a lényeg. Hát akkor mi miért nem merjük felvenni a kedvenc pólónkat, mert azt hisszük, rajtunk nem áll annyira jól, mint a babán a boltban? Ők se nagyon foglalkoztak ezzel, amikor felvették a szűk nacit, vagy a rövid szoknyát.
Ahogy látom, tényleg mi vagyunk az okai, ha nem bízunk magunkban. Hála az örökös félelmünknek, hogy hogy nézünk ki, mennyire vagyunk műveltek, milyen sok mindenhez értünk, belekergetjük magunkat egy spirálba, amiből nincs menekvés, hacsak nem vagyunk elég erősek, nem merünk egyszer változtatni, kevesebb követelést magunk elé állítani, hogy azt nagyobb valószínűséggel teljesíteni tudjuk, és egyre jobban megerősítsük magunkban, hogy igenis egyéniségek vagyunk, igenis képesek vagyunk elvégezni amit kitűzünk magunk elé, csak legyünk magunkkal szemben engedékenyebbek, és ne akarjunk többet, mint amire képesek vagyunk. És talán a legfontosabb, hogy ne akarjunk mindenkinek megfelelni, vagy ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz, mert úgyse leszünk ugyanolyanok, mint ők, mert mi mások vagyunk, másban vagyunk jók. És ahelyett, hogy otthon önsajnálkoznánk, azt vegyük számításba, miben is vagyunk igazán jók, tehetségesek...és próbáljunk erre koncentrálni és ezeket a kiaknázatlan képességeket ne a szőnyeg alá seperni, hanem büszkének lenni rá, és a későbbiekben kamatoztatni...hiszen az élet túl rövid arra, hogy folyton elégedetlenek legyünk és boldogtalanok. Ha végre elfogadjuk magunkat, olyannak amilyenek vagyunk, és nem akarunk olyan drasztikus változtatásokat és módosításokat, amiket mi magunk is tudjuk közben, hogy lehetetlen véghezvinni, sokkal szebben telnek majd a napjaink...és ki akar a későbbikben a sajnálkozásaira és önmarcangolásaira visszaemlékezni, ahelyett, hogy sok szép eközben megélhető emlékeket idézzük fel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése