Ez jóláll?

Felpróbáljuk az új ruhát, benn remegünk, mint valami vizsga előtt, amitől tudjuk, nagyon is sok függhet. Belenézünk a tükörbe, és tanácstalanok vagyunk. Na igen, ilyenkor kell a külső megerősítés. Kikandikálunk félénken, és halkan odamotyogunk a segítőinknek, hogy psszt, gyere, nézd meg, szerinted hogy áll? És ilyenkor két lehetőség van, vagy mosolyogva és bólintva azt mondja, hogy igen, ez jól áll, vagy a száját elhúzva azt mondja, aha, tök jó. Akkor elégedetten behúzzuk magunk mögött a függönyt, és végigmérjük magunkat. Csak itt jön a gond, ha valaki túl sokáig mérlegel. először elégedett a ruhával, a felső mindenhol megfelelő, aztán nézegetjük, és jönnek a kétségek: a ruha ujja lehetne egy picit hosszabb, mert így előnytelenül vastagok a karjaink, a derekunk formátlan, a ruhában nem látszik rendesen az alakunk, a szín slankít, kövérít, stb. a végén odáig jutunk a kétségekkel, hogy már bizonytalanok vagyunk, tényleg jól néztük-e ki a ruhában. Ilyenkor igaz, hogy a ruha öltöztet, és a ruha teszi az embert, nade ha nem érezzük jól magunkat benne, akkor az is ránk nyomja a bélyegét. Hiába veszünk fel egy dögös minit egy tűsarkúval, ha ez nem a mi stílusunk, nem fog jól állni. Ha ruhát veszünk fontos, hogy ne csak kényelmes legyen, vagy praktikus, vagy egy adott alkalomnak megfelelő, hanem az egyéniségünk, egyszóval a ruha legyen teljesen ÉN. És itt nem elírtam, én alatt azt értem, hogy a ruha legyen olyan, mint amilyen én vagyok, sugározza a személyiségem, a stílusom, az adott hangulatom. És ha ez megvan, akkor mindenki megcsodál minket a világon, ahogy magabiztosan végiglejtünk az utcán. Ide két embert tudnék felhozni, akiknek nagyon bejött a stílusuk, az egyik Yumi a Wasabiból, a másik Becky a Boltkóros naplójából. Yumi-ben azt bírtam, hogy a csaj olyan színes és egymásnak ellentmondó ruhákat tudott összeválogatni, mégis jól állt neki, és azt mondta az ember, hűű, laza. Becky ellenben értette a dolgát, jól össze tudta válogatni a kiegészítőket a színeket, az anyagokat, nála egy baj volt csak, a márkák utáni rajongás. Ha belegondolok, hogy ezek a márkák hány ezer nőtársam életét keserítik meg. bemegy az ember a boltba, és leveszi a saját méretének megfelelő darabot. Vigyorogva felveszi, vagyis venné fel, de nem megy rá, már a fejrész is szűk, ha szerencséje van csak a vállaknál fog elakadni. Ez az egyik esett, ilyenkor elszomorodva lefeszegetjük magunkról, kimegyünk, és beviszünk egy számmal nagyobbat, ha szerencsénk van, az ránk jön, ha nem akkor már majdnem sírva kicaplatunk egy még nagyobbért. Anno még én is bedőltem ezeknek a számozásoknak, levettem a méretemet, és majdnem sírva fakadtam, amikor be se tudtam gombolni, és két számmal nagyobb kellett, hogy melltájban szét ne feszüljön ha leengedem rendesen a karjaimat. Aztán utána nézem, honnan származik, hát persze ez is valamelyik Ázsiai országból. Nem is csoda tehát, ha a szokásos méret eltérő, ha megnézzük, az ázsiai nők mennyire más méretekkel és alakkal rendelkeznek, nincs is min rágódni. Ellenben ha az ember jó helyen keres, talál is, és a neki megfelelő szabású ruhát is megleli. Ha viszont marad a plázai butikok kínálatánál, ne is csodálkozzon, ha rá még az M-es meg L-es se mindig megy rá, kettő, ezekre a címkékre baromira nem lehet adni. Volt, hogy nagyobb számút vettem, volt hogy a kisebb is lötyögött, a dekoltázsa meg baromi nagy volt, mintha már új korában is egy agyonmosott kitágult cuccot viselnék. Szóval az első esetben sírógörcsöt kaphat az ember jogtalanul, hogy milyen kövér, még egy L-es se megy rá, míg az utóbbi esetben mosolyoghat, hogy nini, ekkora is rám jön? Felesleges szerintem, én ezt már végigjátszottam, amikor egy nagy méretű ruha miatt kiborultam, hogy ennyit az egészről, elkezdtem keményebben edzeni, megint új étrendeket kipróbálni, és az eredmény a következő vásárláskor sem változott, holott én láttam a különbséget magamon. Aztán hallottam ezt, hogy keressek angol, meg német cégeket, és milyen érdekes igazuk volt. Találtam boltokat, ahol a ruha annyira passzolt rám, mintha csak rám öntötték volna, nem lötyögött, nem volt szűk, pont jó. 

Aztán ott van a következő nagy probléma, hogy mi az aktuális trend. Most őszintén, ki nem szarja le?! Amikor divat volt az a bumszli talpú cipő, amit valaki holdjárónak, más szartaposónak vagy szélfogónak nevezett, volt, aki rohant a boltba és beszerzett egy gyönyörű szürke darabot, mert kezdetben nem volt belőle annyi színvariáció. És a legnagyobb döbbenet akkor ért, amikor ezt nem csak lányokon, hanem, fiúkon is láttam, kb. olyanok voltam, mint valami kezdő és rossz strici, nem volt se szép, se divatos, az tuti. Aztán a kedvencem, amikor kitalálja valaki, hogy most a piros a divat, most a kék, meg a zöld, és már év végére megvan, mit is kell majd viselni jövőre, hogy az ember trendi legyen. Amikor bejöttek a cipőnacik, a vékonyabb lányok örültek, kinn volt a sok vese, volt is sok felfázás télen, amikor a derékig érő falatnyi kabátka és a cipőnaci között nem volt semmi, és a pőre derék állta a fagyos téli szeleket. Aztán volt jó néhány husibb lányka, aki azt hitte, ha divat akkor neki is kell, mert jó fog állni, csak a naci bevágott, és olyan lett tőle szegény, mint a húsvéti kötözött sonka.

Nem tudom, lehet az én bajom, hogy nő létemre nem kapok agybajt egy kiárusítás láttán, ha meg bemegyek körbenézni többnyire üres kézzel jövök ki. De az fix, hogy nem fogok azért egy táskát cipőt vagy ruhát megvenni, mert idén az a menő, és akkor leszek trendi és akkor számítok valakinek, ha ezt az idei trendhullámot követem. Ha valaki az által becsül meg, hogy éppen mondjuk egy Adidas cipőt viselek egy Levi's farmerrel és egy Björg Borg táska lóg a vállamon, és én egy ilyen ember véleményére hagyatkozom, akkor elég kicsi az önbizalmam, az fix. Mert igen, ítéljetek el, ha akartok, de ha valaki csak azért vesz mindenféle márkás cuccot, meg trendi dolgot, mert az éppen divat, és csak akkor számítok valakinek,ha ezek a cikkeim nekem is megvannak, akkor nem is számít gazán. Ha valakit az alapján ítélnek meg a barátai, hogy mit visel, milyen dolgai vannak, akkor nem is magát a személyiséget szeretik, hanem a cuccokat, akik rajta vannak. Ez meg kinek kell, de komolyan, hogy a barátnőnk átölelje a nyakunkat, és azt mondja, tök csini az új szoknyád, miközben ő is ugyanolyat visel? Meg nem rossz, ha mintha egyenpólót viselnénk, mindenkinek ugyanolyan szabású meg színű a topja, de csak akkor, ha mindenkinek tényleg tetszik, és nem a másik majmolása a cél, mert az elég gyerekes, vagy az a cél, a ruhák alapján elfogadjanak minket. Főleg, ha miközben viseli, egyfolytában feszeng, mert kényelmetlen, nem érzi jól magát benne, az egész nem ér annyit.

Meg a divat nem követendő célként szolgál, csak útmutató. Feldob egy elképzelést, hogy idén milyen klassz lenne, ha a csipke előtérbe kerülne megint. Vagy a fehér milyen tiszta és ártatlan szín. Ha valaki nagyon világos bőrű, az olyan lesz benn mint a halott, és a ruha majdnemcsak beleolvad a bőre színébe, vagy az adott fazon előnytelen dolgokat emel ki, és emellett még az előnyösöket is eltakarja, vagy előnytelenül állítja be.

Egy szó, mint száz, divat ide, trend oda, hiába lesz sikk marhahúsba öltözni, vagy egy szál fehérneműebn kavarni, én maradok a megszokott stílusomnál, max a nekem tetsző ötleteket belekombinálom, kicsit továbbfejlesztem. Elvégre nehogy már a ruha határozza meg, ki vagyok...ÉN határozzam meg, mit is viseljek.