Eltelt egy elég hosszú idő, nem írtam, de most itt vagyok megint. Sajnos összejöttek a dolgok, és fáradtan nem volt erőm leülni a gép mellé...meg amúgy is, semmi jót nem tudtam volna írni, elszállt a Múzsa, és ha nincs ihlet, hiába erőlködnék, semmi jó nem jutna eszembe, és csak valami katyvaszt lesz belőle...
Na, de lényeg ami lényeg, így megint volt pár szabad percem gondolkodni...na igen, itt máris rosszul hangzik, én és a gondolataim, ajaj, mi fog ebből kisülni. És rájöttem valamire, hogy az embert a régi események és emlékek hogy formálják át az idők során. Na, tudom, nagy cucc, ezt eddig is tudta mindenki, de én arra gondoltam, hogy egy nő életében mekkora változásokat okozhatnak a pasik. Ha belegondolok, minden korábbi pasimban volt valami, ami megtetszett, a stílusa, ahogy öltözködött, ahogy beszélt, a szemei, ahogy megnedvesedtek vagy csillogtak, a gesztusai, a mimikája, minden. És mindegyiknek volt valami kis sajátossága, ami csak rá vallt. Aztán ahogy megyek az utcán, látok egy helyes pasit, hátulról, végigmérem, hümm, nem is rossz, micsoda formás fenekek, erős karok, áramvonalas idomok, és a hangja is mesés, férfiasan mély, és andalítóan zümmögő...aztán megfordul, és mintha arcon borítana egy pohár jéghideg vízzel, szó szerint összeborzadok, hogy huh, mégse olyan rossz. Aztán teszek pár lépést, és azon töröm a fejem, vajon mitől ábrándulhattam ki belőle ilyen hamar. Aztán leesett sok hasonló eset után...volt benne valami, ami egy korábbi kapcsolatra emlékeztetett, és eszembe jutottak az akkori gondok, bajok, kudarcok, és egyből a mesés idegent ez miatt a pici hasonlóság miatt beskatulyáztam a "VIGYÁZZ!!! VESZÉLYES!!!" alakok közé. Holott nem kéne, de mégse tudok vele olyan könnyedén beszélgetni, ahogy a szemébe nézek, mintha az a zafíros kékség nem is ezé a jóképű idegené lenne, hanem egy korábbi ex nézne vissza, ahogy nevet, a hajába túr, idegesen megigazítja a nadrágját, mind-mind egy korábbi kudarcot juttat eszembe, amitől megijedek, inamba száll a bátorságom, és semmi kedvem megint belekóstolni, mert a korábbi sikertelen kísérletekkel egy kalap alá véve még a kezdetekkor halálra ítélem a kapcsolatot. És kivel szúrok ki igazán? Mindkettőnkkel, mert neki nem adok esélyt, olyanhoz hasonlítom, akihez nem méltó, nem is ismerem rendesen, de máris félek, ő is majd csinál valami butaságot, amivel elszomorít, megbánt. De vesztes vagyok én is, mert futni hagyok egy újabb lehetőséget, esélyt se adok a "Nagy Ő"-nek, meg se akarom ismerni igazán, mert úgy vélem, jobb is így, ha hasonlít, ő is ugyanolyan lesz, mint a másik volt! Hülye vagyok, nagy nagyon, felelőtlenül pakolom szegényt egyik skatulyából a másikba, és mekkora szemét vagyok, hiszen mi jogon merem elítélni, még nem is ismerem igazán, mégse hagyom neki, hogy rendesen bemutatkozzon...de akkor javítsuk ki a hibákat, nagy levegő, csak a szépre gondolok, belenézek azokba a hatalmas zafírkék szemekbe, elmerülök a kékség hullámaiban, és hagyom, had beszéljen Ő is...ki tudja, de remélem kellemesen fogok csalódni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése