Durva. Nézem a tv-t, hallgatom a rádiót, és mindig mit látok, hogy mekkora barmok vagyunk mi, magyarok. De most komolyan, nézzünk már egy kicsit körbe, hogy lehet az, hogy máshol annyira frankón mennek a dolgok? Például mindig felnéztem a kínaiakra. nézzük csak meg jól őket, hol voltak anno, amikor 10 éve a kezünkbe vettük az általuk gyártott cipőt, vagy játékot, és a minőség hagyott maga mögött némi kivetnivalót. És most olyan szinten vannak, hogy a kínai már egy jó minőségnek számít, nem ciki, ha made in china cipőben megyünk ki az utcára, ha kínai mp4en szól a zene. Már ér valamit a márka, és ha belegondolunk, egy kezünkön nem meg tudjuk számolni, mennyi olyan dolog van a hétköznapokban, amit ha megveszünk, nem a szokásos made in china szöveggel találjuk szembe magunkat. Amit nagyon irigylek tőlük, hogy van összetartás, és aki fejlődni akar, azt nem szégyellik, húzzák vissza, hanem segítik, hogy véghez vihesse tervét. Valamit úgy fejlődtek, hogy közben figyelnek a hagyományok megtartására. Megmaradt egy bizonyos egyensúly, fejlődtek, haladtak, de mégsem felejtették el, kik is voltak valójában. Személyes tapasztalataim nincsenek a témával kapcsolatban, csak az olvasottak, hallottak és látottak alapján tudok következtetéseket levonni. De amikor látni ünnepi bemutatókat tv-ben, vagy cikkekhez mellékelt képeken, látszik, nem azért ünnepelnek, mert kötelező, hanem mert hagyomány, és ez egyfajta tiszteletadás részükről. Mindig is szégyelltem, amikor utcai közvélemény-kutatások alkalmával az alapvető magyarsághoz kapcsolódó kérdésekre nem tudják a választ. Ilyen, a ki írta a Himnuszt, és ki zenésítette meg kérdés, mi a következő sor a Szózatban. Valahogy ez a közösségtudat nagyon kikopott, vagy lehet nem is létezett, de az emberbe a nemzeti ünnepekről mára már nem a tiszteletadás, hanem a kötelezőség, a rövidített óraszámok és a hosszú hétvége jut eszébe. Számomra felfoghatatlan volt - és itt az iskolai megemlékezéseket tudom leginkább kiemelni - hogy arra az egy rohadt órára, amíg kimegy a csapat, elhangzik a Himnusz, és a Szózat, amit a csapat énekelni nem tud, és csak egy-egy elhalló hang hallatszik ki a tömegből, majd egy rövid ünnepi megemlékezés keretében egy kisebb műsor, pár azt az időszakot idéző vagy leíró vers elszavalása követ, miért nem lehet kibírni ünneplőben. Mert az nem sikk, meg amikor a felügyelő tanár nem figyel, kisurrant pár csemete. Valahogy ez mindig elszomorított, hogy itt tartunk most, nem tudunk megemlékezni azokról, akik elősegítették, hogy most így és itt élhessünk, nem tudunk egyetlen órára arra gondolni, mennyi szenvedés, küzdelem árán tarthatunk ott, ahol most vagyunk.
A másik, ami miatt néha égek, mint a Reichstag, amikor egy kalap alá vesznek, és minősítenek. Hogy a magyarok milyen pesszimisták. És tegyük a szívünkre a kezünk, mikor volt, hogy valami megépült, vagy megváltozott, és azt mertük mondani, de jó, már milyen rég vártunk erre. A legtöbb megnyilvánulás, a mennyi pénzbe került, milyen vacak lett, miért ilyen lett, meg a milyen drága volt. És mennyi olyan felfedezés született, amire más nemzetekhez hasonlóan büszkének kellene lennünk. Ehelyett mi van?! hagyjuk hogy a koponyák kimenjenek, és más országban kamatoztassák tudásukat. Mi meg utána megvesszük drágán, mert ez frankó, Amerikában ez a sikk, meg nyugaton már minden háztartásban van. De mire a saját találmányunk visszatér országunkba, mire élvezni tudjuk mi is, külföldön már nem sikk, már lecsengett. Furák vagyunk, ez tény. És hány olyan találmány van, ami ott van a lakásunkban, és azt se tudjuk, hogy magyar találmány. valahogy mindig is ilyenek voltunk, ha nekünk nem adatott meg az, ami a másiknak igen, nem azt mondtuk, ő szerencsés, megdolgozott érte, megérdemli. Hanem ha nekünk nincs, reméljük, minél hamarabb tönkremegy, elveszik az övé is. Hány olyan közmondásunk van, aminek a lényege, hogy akkor lesz nekünk jobb, ha a másiknak kára van, vagy visszaesik a mi szintünkre? Aki ki akar törni, azt nem engedik, mert féltékenyek a sikereire. Máshol ez érdekes működik, irigyelni tudom csak őket. Ha valamit szeretnének, összefognak, együtt viszik véghez. Ha valaki többet tud, mint a többi, azt segítik, itt nem csak arra gondolok, hogy pénzelik az embert. Már az is segítség, ha nem gátolják folyton munkájukban, ha teret adnak nekik kibontakozni.
Lehet, én vagyok csak túl naiv, és hiszek még a jó dolgokban...de nem, csak van még valaki, legalább egy ember, aki igenis hiányolja az összefogást, az egységet. Hiszen ahogy a közmondás is tartja, Egységben az erő és Sok lúd disznót győz. Ha valamit nagyon akarunk, azt csak együttesen lehet véghez vinni, és céljainkat együttes erővel még a legkilátástalanabb esetekben is sikerrel véghez lehet vinni. Igenis, legyünk büszkék arra, amik és akik vagyunk, ne hagyjuk, hogy mások miatt azokba a bizonyos skatulyákba zárjanak minket. Merjünk önmagunk lenni, és igenis, ne szégyelljük hagyományainak. Szégyellje magát az, aki magyarnak mondja magát, és nem tudja az alap ünnepeket, hogy mit miért tartunk, mikor hol és mi történt. Nem kell egy lexikonnyi adatot és évszámot fejben tartani, de a lényegesekről igenis tudjunk mit mondani. És tudom, hogy nehéz, de ne sajnáljuk el mások sikereit, inkább legyünk rá büszkék, hogy igen, egy újabb magyar ember, aki feltalált valami nagyot...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése