Miért ilyenek az emberek?

Na igen, ez jó kérdés. A választ senki se tudja biztosan, de mindenkinek megvan a személyes tapasztalatokra épített elmélete. Fura, hogy milyen sokszínűek az embere, és egy kis baki is mennyit változtathat az emberről kialakított képről a másik szemében. Amit mindig is utáltam, a kétszínűség, a legyünk látszatbarátok. Csak tudnám, mi értelme, hogy mindenki előtt puszi-puszi, miközben legszívesebben elkerülnénk a másikat, így az egész köszönési folyamatot a legkevesebb érintkezéssel igyekszünk megoldani, szupergyors puszicsere a másodperc törtrésze alatt. Ilyenkor egy lassított felvételen tökéletesen látszana, ahogy a közeledő arcokon az undor és utálat egész skálája megtalálható. Előfordul, hogy csak az egyik fél passzív, és a másik közeledő mit sem sejt. Nemegyszer láttam, amikor szegény köszönt, és már közeledett az arca a másikhoz, hogy megpuszilja, mosolyogva cuppant a rúzsos puszi, a másik meg kényszeredett mosolyt erőltetett magára. Pedig mennyi félreértés és elkerülhető konfliktusnak elejét vehetné, ha elmondaná az igazat a másiknak, hogy nem az a puszilkodós fajta, vagy csak maradjanak haverok.

Ahány ember, annyi érdekes észrevétel. Nem azt mondom, hogy én tökéletes vagyok, persze, van, hogy én se veszek észre valamit, és elrontok valamit. Sőt, a legtöbbször akkor szégyenli el magát valaki, ha egy másik ember követi el az a hibát,amit mi korábban észrevétlenül megtettünk, és szembesülünk saját hibáinkon.

Ott vannak az etikai hibák. Jujjj. Hányszor van, hogy a másik beszélgető partner valami olyan témát boncolgat, amiről nyílt utcán nem szívesen beszélünk, vagy kényes terep, vagy nem utcára való. Van, amikor sikerül a témaváltásos taktika, de előfordul, hogy a másik fél nem észleli a helyzetet, és a kérdést vagy felteszi hangosabban, hogy még több utcai járókelő figyelme felénk szegeződjön, elkezdi kifejteni gondolatait, mert azt hiszi, így majd mi is belebonyolódunk ebbe az eszmecserébe, vagy a mi még rosszabb, amikor a kettő együtt, a hangos kérdés felénk vonzz minden tekintetet, és még a másik véleményébe is betekintést nyerhetnek. A legrosszabb ez egy forgalmasabb helyen, ahol nincs menekvés, mint egy buszmegálló, vagy a bolti sorban állás. 

Érdekesre fordulhat a beszélgetés, ha két olyannyira ellentétes félt teszünk össze, akik még a köszönési formákban se értenek egyet. Egyik sziáz, másik helloz, eddig minden oké. De utána bármi a téma, az egyik emberke töri magát, hogy ismerősök révén ne csöndben ácsorogjanak egymás mellett, érdeklődik, mi történt vele mostanában., próbál beszélgetést kezdeményezni A másik vagy passzív, és rövid válaszokkal letudja az egészet, és így teljesen elmegy a kedvünk, hogy tovább faggassuk, sőt, hogy a későbbiekben egyáltalán szóba álljunk vele. Vagy ott a másik eset, amikor bármit mondunk, ütköznek az érdekek. Ezzel nem is lenne gond, ha a másik végighallgatna minket, és nem minden mondatot úgy indítana, hogy abszolút ellentétes véleményen van velünk. Mindenkinek megvan a szabadsága, hogy azt gondoljon, amit akar, de a beszélgetést teljesen megölheti, ha az egyik fél már nem mer mit mondani, mert minden kezdeményezést lehurrogás, vagy ami már velem is sokszor előfordult, lenézés kísérte. Hiszen nincs is annál rosszabb érzés, amikor
van egy frankó kis elképzelésünk, amit azt hisszük, úgy frankó, ahogy van, és egy kíméletlen megjegyzés után nemcsak teljesen megsemmisülten állunk a másik előtt, hanem teljes szívünkből kívánjuk, bárcsak ki se fejtettük volna nézeteinket.

A lista hosszú és végtelen, és folyamatosan bővül. Sebaj, legközelebb ilyenkor csak vegyünk egy nagy levegőt, és mosolyogjunk, milyen jó mégis, hogy nincs két teljesen egyforma ember, mert akkor az egész élet baromi unalmas lenne. Gondoljunk csak bele, ha mindenki ugyanazt az ételt szereti, ugyanazt issza, olvassa, mindenkinek ugyanaz a hobbija. Ha jobban belegondolok, a beszélgetésnek abszolút nem lenne semmi értelme, mert a kérdés feltevésekor már egyből tudnánk rá a választ. Szóval meg kell keresni itt is azt a bizonyos arany középutat. Ha nem is érdekel minket annyira a téma, illik végighallgatni a másikat, hiszen valljuk be, mi is szeretjük, ha valami számunkra kedves témáról beszélhetünk. Sőt, még az is előfordulhat, hogy a másik annyira szenvedélyesen beszél az adott témáról, hogy meghozza hozzá a kedvünket. Például előtte eszünkbe se jutott volna egy adott jellegű könyvet elolvasni, zenét meghallgatni, filmet megnézni, esetleg valami új dolgot kipróbálni, de a másik annyira érdekfeszítően értekezett róla, hogy meghozta kedvünket, és felmerült bennünk a kérdés, hogy ez ne is lehet annyira rossz, megér egy próbát.

Szóval tessék szocializálódni, ha kezdetben nem is érdekel minket a téma, azért egy kicsit hallgassuk meg a másikat, mert utána hogy akarjuk elvárni, hogy mindet is végighallgassanak, ha meg kényes számunkra a téma, ne csak vigyorogjunk, mint a tök, hanem finoman adjuk a tudtukra, hogy erről ne itt, vagy ne most.