Fogyókúra mizéria

Érdekesen van berendezve ez a modern világ; legyél egészséges, karcsú, már-már a csontsoványság határait súroló csúcs nő, de legyen formás kerek popsi és dús kebel. Egy picit sem ellentmondásos a képlet, hogy egymásnak ellentétes tényezőket pakolunk fel arra a bizonyos "tökéletes nők" polcra. Ilyenkor jön a válasz, hogy kérem, ha nem tetszik,ne így tedd ki magad a kirakatba És igaza van, csak sajnos a média ne ezt sugallja. Ha belegondolok egy kezemen meg tudom számolni, mennyi duci modell vagy molett színésznő szerepelt a filmekben. Tavaly olvastam egy cikket, miszerint nem alkalmaznak annyi molett színésznőt, mert a gyerekek számára ők is lehetnek követendő példaképek. Na kösz, mondom ilyenkor, mert ha a gyerek kövér, az egészségtelen, de ha zörögnek a csontjai és majd elfújja a szél, azzal nincs gond, és nem kell mellőzni a tv-ből. Mert igenis, számomra is ez volt anno a befolyásoló tényező. Annyi szép, magas és vékony,feszes bőrű és mosolygós lány és fiatal nő mosolygott vissza a címlapokból. Téves kamaszkori társítás, ha ő mosolyog, én is biztos boldogabb leszek, ha vékonyabb leszek. Nem mintha kövér lennék, nincs velem semmi baj, normális homokóra forma, nőies idomok. Ha belegondolok, a családomban mindenki sportos, nőies idomokkal bír, szóval sose leszek természetes úton olyan 180centis vékony combú vézna lány, mégha napokig koplalok is, miközben heti 5ször futom a köröket parkban, és mindenféle port meg tablettát is beveszek, hogy rásegítsek a tökéletes eredmény eléréséhez. Na igen, de ezt kamaszként senki nem mondta nekem, hogy nem attól leszek boldogabb, és nem attól leszek népszerűbb, ha én is beállok a vékony lányok sorába. És ha belegondolok, ez valami belénk kódolt gén lehet, hogy minden nő legyen elégedetten magával, a vékony nagyobb cicit akarjon, a teltebb vékonyabb derekat, az alacsony pár centi plusszot és a magas egy kicsit rövidebb végtagokat. És mi a magyarázat, hogy a pasiknak akarunk tetszeni. De ha jól belegondolok, valójában mégis inkább nőtársainknak akarunk megfelelni. Hiszen ha egy pasi utánunk néz, esetleg jelzi tetszését, húzunk egy pipát, jó nő vagyok. De az igazi sikert valamiért leginkább akkor könyveljük el, ha egy nőnemű egyén dicséri meg a ruházatunkat. De ebben biztos az is magyarázat lehet, hogy egy nő előbb észreveszi, ha új a frizura, más a ruha. És akkor megint visszakanyarodok, hiszen nagyon eltértem a dolgoktól. Szóval vissza fogyókúrához. Érdekes egy dolog, és én leginkább a saját példámat tudom felhozni. Kb. 12-13 lehettem. Megvettem ezeket a jó kis tinimagazinokat, amik tele vannak a "hogyan fogyunk 3 nap alatt 3 kilót", olyan rövid idő alatt kínál gyors és hatékony eredményt, ami a leírt módszerrel nem jön össze. Egyél minden reggel müzlit, gyümölcsöt, ebédre húst, vacsira meg valami könnyűt, mondjuk egy bögre teát. Nem tagadom, amit csak olvastam, mindnek nekiálltam, és mivel hiába dolgoztam keményen, sose hozta meg a kívánt eredményt, és ilyenkor jött az önhibáztatás; biztos valamit elrontottam, többet ettem valamiból, amit nem kellett volna, többet kellene mozogni, stb. A lényeg, hogy ezekkel nem volt gond, enni volt olyan nap, hogy alig ettem, írtam, miből mennyit ettem, számoltam a kalóriákat, minden nap mértem magam, mégsem mászott lejjebb a mutató. Ettől persze még jobban sanyargattam magam, fogyni egy dekát sem fogytam, és természetesen boldogabb se voltam. Elteltek az évek, és rájöttem, az egész nem ért semmit. Beleestem a szokásos yoyo effektusba, amit 2-3 napnyi éhezéssel lefogytam, azt a következő 2-3nap alatt visszaszedtem, mert azt elfelejtették akkor közölni, hogy a koplalás során lelassul az anyagcsere, kiéhezik a szervezet, és sokáig nem lehet bírni, utána meg hirtelen megbosszulja magát. Mostanra elértem azt a szintet, hogy a fogyókúra nem nekem való. Ha megkívánok egy falat csokit, akkor igenis megeszem, ha este éhes vagyok, merek enni minden bűntudat nélkül egy szelet vajas kenyeret. És milyen érdekes, a mozgás megmaradt, merek bűntudat nélkül "bűnözni", mindenből eszek, csak mértékkel, és ugyanaz az eredmény, mint amikor az újabb és újabb módszerekkel kísérleteztem magamon. Az eredmény ugyanaz, itt azt értem, hogy 3 kilóval vagyok csak több, mint amikor belekezdtem a fogyózásba, szerencsére nem több, de azért néha még mindig ott furdal, hogy az a 3 kiló azért eltűnhetne...de igyekszem elfogadni magam. Hiszen hiába lennék olyan, mint minden címlaplány, ha semmi mosoly nem lenne az arcomon. Lehet, egy kicsit teltebb vagyok, de legalább egyedi. Hiszen nincs még egy olyan nő, mint én, és nem minden a csomagoláson múlik. Sajnos nem megy elsőre, és az ember csinál néhány baromságot, mire eljut arra a szintre, hogy rájön, nem is érte meg. Ha belegondolok, mennyit voltam elfoglalva a súlyommal, és a külsőmmel, hogy közben egyre gátlásosabb lettem, és egyre kevesebb programban vettem részt, egyre kevesebb embert ismertem meg.Egyszóval az elméletem mindkét ponton megbukott; hiába követtem a diáta leírását pontról pontra, nem lettem vékonyabb, sőt, mosolygósabb és vidámabb sem a kudarcok miatt, és hála ennek, egyre kevésbé fogadtam el magam, egyre csúnyábbnak és kövérebbnek tartottam magam, így egyre gátlásosabb lettem, és nem mertem nagy társaságokba járni, szóval népszerű se lettem. Úgyhogy ennyit az egészről, ígérgetett, de semmivel nem lett jobb, volt, amelyik csak rontott a helyzeten.

Úgyhogy ha már olyan magazin kerül a kezembe, ami ezeket a csodamódszereket kínálja, bele-beleolvasok,  de már nem veszem szentírásnak. Élem a kis életem, eszem amit jónak látok, de vigyázok, hogy azért mértékkel, mozgok amikor csak tudok, és amennyit csak tudok, és igyekszem nem azzal foglalkozni, amim nincs, vagy amilyen nem vagyok, hanem hangsúlyozom azt, amim van, és kiemelésre érdemes...

Miért ribac a nő, ha félrelép?

Szerintem ez jogos kérdés. Nemegy férfiismerősömtől kérdeztem, hogy miért van az, ha egy pasi félrekefél, az normális, mert a vadászösztön vezérli, ettől férfi a férfi, de ha egy nő lép félre a kapcsolata során, máris különféle jelzőkkel illetik, ribancnak, kurvának nevezik. Miért, kérdem én. Miért természetes az, ha egy férfi ilyet tesz, miért elfogadott, miért jogszerű, törvényszerű és elfogadott tény, hogy a férfi úgy van berendezve, hogy hódítson, vagy ahogy sokan mondják, "minél több helyen elhintse a magját". Szerintem nem alapvető dolog, sőt, nem tudom elképzelni, hogy ha szeretek egy embert, akkor eszembe jut, hogy másokkal is bepróbálkozzak. Két okból is. A szerelem, vagy szeretet bizalomra épül, és ha ez a bizalom egyszer megrendül, utána nagyon nehéz visszaállítani. Sőt, valljuk be őszintén, szinte lehetetlen az egészet ugyanolyanra visszacsinálni. Egy női portálon olvastam egy cikket egyszer a barátságról. Azt írta, ha egy barátság egyszer megszakad, és utána sikerül újra kialakítani, akkor is ott marad az a bizonyos csomó, mint amikor két madzagot kötünk össze. Nem lehet ezeket a sérelmeket se maradéktalanul eltüntetni, a pici tüske mindig ott lesz, és egy késés, vagy félreértelmezett telefon, e-mail vagy sms máris újra kirobbantja az elfeledettnek hitt tényt, hogy a bizalom egyszer megrendült, és sose állt vissza teljesen. De kicsit elkalandoztam, igazából a fenti kérdést akartam boncolgatni. Mert a pasik azt hiszik, hogy egy nő igenis elfelejti a megcsalást, ha kap egy virágot, egy puszit, egy sajnálomot, vagy egy csokit. De most komolyan, ennyire könnyen elintézhetőnek tartanak minket? Hogy egy szál virág láttán megint a nyakukba ugrunk, és csókolgatva mondogatjuk, megbocsátok drágám? Hát a nagy túrót lehet ezt ilyen egyszerűen elintézni.

Az a baj, a pasik azt hiszik, nélkülük megáll az élet, ők a Föld, mi meg a Hold, kell valaki, aki körül keringhessünk. De éppen mi tudunk meglenni nélkülük, hány olyan esetet hallottam, láttam és tapasztaltam, ahol a csaj megmakacsolta magát, dacból azért se, átnézett a fiún, levegőnek nézte, és a pasi kúszott oda, esdekelt, hogy nem bírja tovább.

Azt sajnos nem veszik figyelembe, hogy a megcsalásnál nem is igazán az fáj, hogy más nővel voltak, hanem hogy ezt velünk tették. Maga a tudat, hogy valaki, aki folyton azt mondogatta, mi vagyunk számára az egyetlenek, és eddig még ne szeretett senkit ennyire, egyszer csak kiderül, más nővel osztja meg az ágyát. Ilyenkor összeomlik bennünk egy gondosan felépített világ, egyedül eltévedve kóválygunk a romok között, és keressük a lehetséges kiutakat. És két dolog fáj ilyenkor a legjobban, hogy becsaptak, és hogy mekkora hülyék voltunk. Elkezdünk keresgélni az emlékek között, hogy biztos voltak erre már korábban jelek, a bárban rákacsintott egy másik csinos nőre, volt, hogy nem a mi illatunkat éreztük egy ingen, vagy hogy hirtelen elhatározásból változtatni akart a külsején, holott hónapokig, akár évekig rá se tudtuk venni, hogy értünk megtegye. Ilyenkor elindul az önmarcangolás, a miért nem vettem észre korábban, okoljuk azt a vacak rózsaszín ködöt, ami a szerelem erejével teljesen elvakított. Aztán elkezdjük okolni magunkat, hogy biztos mi is tehetünk róla. Biztos már nem voltunk annyira vonzóak, elhagytuk magunkat, felszedtünk pár kilót, amit nem is tartottunk nagy gondnak, mert a pasi folyton azt hangoztatta, így több szeretnivaló van rajtunk. Vagy már túl kiszámíthatóvá váltunk, hiszen már majdnem minden második mondatunkat be tudta fejezni, és tudta, mit mi követ, amire azt hittük, milyen szép, mennyire figyel rám, és mennyire egy hullámhosszon vagyunk, hogy már kitalálja a gondolataimat. És ha sikeresek vagyunk, a végén eljutunk arra a szintre, hogy már a mi hibánknak tartjuk az egész félrelépést, hogy mi rontottuk el, változtatni kellett volna, cselekedni, és nem hagyni a dolgot idáig fajulni. Ez baromság, aki ebbe a hibába esne, ne tegye. Nem mindig vesszük észre a hibát, több szem többet lát, szokták mondani, és egy párkapcsolatban ez természetes, hogy ha valami gond van, elülünk, és megbeszéljük. Hiába ismeri valaki a másikat régóta, nem vagyunk gondolatolvasók, ha nem teszünk rá finom célzásokat, vagy nem kezdeményezünk, és mondjuk, beszélni kell, a másik mit se sejt a dologból.

A másik ilyenkor fellépő érzés a becsapottságérzése. Hogy az, akinek elmondtunk mindent, akit lelkitársnak hittünk, akiben 100%-ban megbíztunk, most lehasított egy akkora pofont, hogy könnyes szemekkel a padlón fekszünk, és nincs erő feltápászkodni. Teljesen összetörünk, mert úgy érezzük, akiben a legjobban megbíztunk, elárult, ha ez nem az első eset volt, akkor megint lejjebb megy a bizalmi szint az emberek iránt, még bizalmatlanabbak eszünk egy ismeretlen férfi közeledtekor, még meg se ismertük, de folyton ott lesz az érzés, hogy ez túl tökéletes, mint a többi, itt is lesz valami bibi, már előre félünk egy újabb esetleges pofontól, és a korábbi történteket alapul véve majdnem csak azt várjuk, mikor fog ő is megcsalni mindet, hogy újra bebizonyíthassuk magunknak, hogy hülyék és vakok voltunk, megint megtörtént amitől féltünk. Ha ismételten megtörténik, azért kicsit megnyugszunk, hogy igen, igazunk volt, a sejtésünk beteljesült. Holott ez csak bemagyarázás, már annyira akarjuk, hogy igen, ő is lépjen félre, hogy a sejtés bebizonyosodjon, hogy ha a pasi nem is ad rá okot, mi már egy apró dologra is azt mondjuk, ez is egy jel, és rátámadunk, hogy mekkora szemét, hogy megcsal minket.

Igen, az ilyen esetekben mondom, hogy egy ember, mennyi másik emberi életet tehet tönkre akaratlanul. Nem is sejti, hogy ezzel az egy félrelépéssel mekkora hullámot indít el. Egy ember bizalma megrendül, de ne csak benne, a félrelépőben, hanem a többi férfiban, általánosítani kezd, mindenkit egy skatulyába tesz vele. Aztán a gyanútlan pasi, aki érdeklődik a sértett nő iránt, nem tudja, mi a baj, és egy ilyen kapcsolat után már nem mer kezdeményezni, ő is skatulyáz, hogy a nők kiszámíthatatlanok, és nincs ki mind a négy kerekük, és már félve vág bele egy új kapcsolatba.

És a folyamat megy tovább, valaki egyre veszít önbizalmából, és csak nehezen tudja elhinni, ez lehet az igazi, és nem számíthatok újabb csalódásra...valakit pedig erősebbé, magabiztosabbá tesz, a kudarcok ellenére egyre tapasztaltabban olvas a jelekben és tettekben, és alig várja, hogy új embert ismerhessen meg.

De a kérdés még mindig megválaszolatlan, hogy a félrelépő férfit miért nem minősítik, miért marad nagy arc a haverok között, míg a nőt, aki egyszer vét is, minden adandó alkalommal lekurváznak, és még a barátai szemében is más fénybe tűnhet fel.

Na igen, miért? Miért...

Nem a te inged, mégis vedd magadra...

Durva. Nézem a tv-t, hallgatom a rádiót, és mindig mit látok, hogy mekkora barmok vagyunk mi, magyarok. De most komolyan, nézzünk már egy kicsit körbe, hogy lehet az, hogy máshol annyira frankón mennek a dolgok? Például mindig felnéztem a kínaiakra. nézzük csak meg jól őket, hol voltak anno, amikor 10 éve a kezünkbe vettük az általuk gyártott cipőt, vagy játékot, és a minőség hagyott maga mögött némi kivetnivalót. És most olyan szinten vannak, hogy a kínai már egy jó minőségnek számít, nem ciki, ha made in china cipőben megyünk ki az utcára, ha kínai mp4en szól a zene. Már ér valamit a márka, és ha belegondolunk, egy kezünkön nem meg tudjuk számolni, mennyi olyan dolog van a hétköznapokban, amit ha megveszünk, nem a szokásos made in china szöveggel találjuk szembe magunkat. Amit nagyon irigylek tőlük, hogy van összetartás, és aki fejlődni akar, azt nem szégyellik, húzzák vissza, hanem segítik, hogy véghez vihesse tervét. Valamit úgy fejlődtek, hogy közben figyelnek a hagyományok megtartására. Megmaradt egy bizonyos egyensúly, fejlődtek, haladtak, de mégsem felejtették el, kik is voltak valójában. Személyes tapasztalataim nincsenek a témával kapcsolatban, csak az olvasottak, hallottak és látottak alapján tudok következtetéseket levonni. De amikor látni ünnepi bemutatókat tv-ben, vagy cikkekhez mellékelt képeken, látszik, nem azért ünnepelnek, mert kötelező, hanem mert hagyomány, és ez egyfajta tiszteletadás részükről. Mindig is szégyelltem, amikor utcai közvélemény-kutatások alkalmával az alapvető magyarsághoz kapcsolódó kérdésekre nem tudják a választ. Ilyen, a ki írta a Himnuszt, és ki zenésítette meg kérdés, mi a következő sor a Szózatban. Valahogy ez a közösségtudat nagyon kikopott, vagy lehet nem is létezett, de az emberbe a nemzeti ünnepekről mára már nem a tiszteletadás, hanem a kötelezőség, a rövidített óraszámok és a hosszú hétvége jut eszébe. Számomra felfoghatatlan volt - és itt az iskolai megemlékezéseket tudom leginkább kiemelni - hogy arra az egy rohadt órára, amíg kimegy a csapat, elhangzik a Himnusz, és a Szózat, amit a csapat énekelni nem tud, és csak egy-egy elhalló hang hallatszik ki a tömegből, majd egy rövid ünnepi megemlékezés keretében egy kisebb műsor, pár azt az időszakot idéző vagy leíró vers elszavalása követ, miért nem lehet kibírni ünneplőben. Mert az nem sikk, meg amikor a felügyelő tanár nem figyel, kisurrant pár csemete. Valahogy ez mindig elszomorított, hogy itt tartunk most, nem tudunk megemlékezni azokról, akik elősegítették, hogy most így és itt élhessünk, nem tudunk egyetlen órára arra gondolni, mennyi szenvedés, küzdelem árán tarthatunk ott, ahol most vagyunk.

A másik, ami miatt néha égek, mint a Reichstag, amikor egy kalap alá vesznek, és minősítenek. Hogy a magyarok milyen pesszimisták. És tegyük a szívünkre a kezünk, mikor volt, hogy valami megépült, vagy megváltozott, és azt mertük mondani, de jó, már milyen rég vártunk erre. A legtöbb megnyilvánulás, a mennyi pénzbe került, milyen vacak lett, miért ilyen lett, meg a milyen drága volt. És mennyi olyan felfedezés született, amire más nemzetekhez hasonlóan büszkének kellene lennünk. Ehelyett mi van?! hagyjuk hogy a koponyák kimenjenek, és más országban kamatoztassák tudásukat. Mi meg utána megvesszük drágán, mert ez frankó, Amerikában ez a sikk, meg nyugaton már minden háztartásban van. De mire a saját találmányunk visszatér országunkba, mire élvezni tudjuk mi is, külföldön már nem sikk, már lecsengett. Furák vagyunk, ez tény. És hány olyan találmány van, ami ott van a lakásunkban, és azt se tudjuk, hogy magyar találmány. valahogy mindig is ilyenek voltunk, ha nekünk nem adatott meg az, ami a másiknak igen, nem azt mondtuk, ő szerencsés, megdolgozott érte, megérdemli. Hanem ha nekünk nincs, reméljük, minél hamarabb tönkremegy, elveszik az övé is. Hány olyan közmondásunk van, aminek a lényege, hogy akkor lesz nekünk jobb, ha a másiknak kára van, vagy visszaesik a mi szintünkre? Aki ki akar törni, azt nem engedik, mert féltékenyek a sikereire. Máshol ez érdekes működik, irigyelni tudom csak őket. Ha valamit szeretnének, összefognak, együtt viszik véghez. Ha valaki többet tud, mint a többi, azt segítik, itt nem csak arra gondolok, hogy pénzelik az embert. Már az is segítség, ha nem gátolják folyton munkájukban, ha teret adnak nekik kibontakozni.

Lehet, én vagyok csak túl naiv, és hiszek még a jó dolgokban...de nem, csak van még valaki, legalább egy ember, aki igenis hiányolja az összefogást, az egységet. Hiszen ahogy a közmondás is tartja, Egységben az erő és Sok lúd disznót győz. Ha valamit nagyon akarunk, azt csak együttesen lehet véghez vinni, és céljainkat együttes erővel még a legkilátástalanabb esetekben is sikerrel véghez lehet vinni. Igenis, legyünk büszkék arra, amik és akik vagyunk, ne hagyjuk, hogy mások miatt azokba a bizonyos skatulyákba zárjanak minket. Merjünk önmagunk lenni, és igenis, ne szégyelljük hagyományainak. Szégyellje magát az, aki magyarnak mondja magát, és nem tudja az alap ünnepeket, hogy mit miért tartunk, mikor hol és mi történt. Nem kell egy lexikonnyi adatot és évszámot fejben tartani, de a lényegesekről igenis tudjunk mit mondani. És tudom, hogy nehéz, de ne sajnáljuk el mások sikereit, inkább legyünk rá büszkék, hogy igen, egy újabb magyar ember, aki feltalált valami nagyot...

Miért nem udvarolnak?

Ez a kérdés sokszor felmerül. Miért nem udvarol egy férfi, hoz virágot az első randira, amikor csillogó szemekkel átadja szíve választottjának, majd remegő kézzel megfogja a lány kezét és hosszú, beszélgetéssel egybekötött sétára indulnak, ha még feljebb akarom csavarni a romantikát, akkor holdfényes sétára. Igen, lehet csöpögősen hangzik, de a feminista női szívekben is ott dobog a vágy, ott van a remény, hogy egyszer jön valaki, aki nemcsak egyenrangú partnernek tekinti, hanem látja a kemény társadalom által ránk erőltetett erős női kéreg a alatt a finom, gyenge és érzékeny nőt. Hiszen ki ne vágyna rá, hogy egy erős férfi megvédje, megóvja és támogassa a hétköznapok viszontagságaiban. Valaki, akit felhívhatunk akár hajnali 3kor is, ha baj van, és kisírhatjuk neki telefonba a bajunkat, anélkül, hogy elküldene minket a fenébe. Sőt, ha közel van hozzánk, akár át is szalad, csinál egy nagy bögre teát, és a kanapéra kuporodik mellénk, átölel, és végighallgat minket. Ilyenkor megkapjuk, hogy tessék leszállni a földre, és kilépni az álomvilágból, ilyen nincs és nem is létezik, és ne tessék mindent elhinni, amit azokban az agybutító női magazinokban lehet olvasni. Kedves tőlük, de nem kéne ilyen okok mögé bújni, és a valótlannak ítéléssel takaródzni. Hiszen nem azt kérjük, hogy értsenek minden elektronikai cucc megszereléséhez - ha csak a szabályzóban tudja kicserélni az elemet, mi akkor is férfinak tekintjük, és imádjuk - nem azt kérjük, hogy virágok tömkelegével és plüss cukiságok ezreivel lepjen meg mindet, hogy kívülről tudja minden rokonunk születésnapját, minden fontosabb évforduló dátumát. Elég néha egy kis figyelmesség, amit nem kell mindig pénzzel kifejezni, én se attól gyengülök el, ha mindig egy kerti rózsa vár az asztalomon, hanem ha valamilyen formában jelzi, hogy fontos vagyok neki, eszébe jutok, gondol rám. És igen, ilyenkor jön a modern technika minden finomságával, amik egyszer előnyösek, máskor inkább mellőzni kéne. Ilyen a reggeli jó reggelt vagy az esti jó estét sms, először az első egy-kettő nagyon jó, megkapjuk, elolvassuk, és elolvadunk, hogy micsoda egy főnyeremény, de amikor már mindennapivá válik, nemcsak unalmassá, hanem idegesítővé. Sőt akár meg is fordulhat a nő fejében, hogy nem azért ír, mert elalvás előtt, sőt még ébredés után is csak mi járunk a fejében, hanem ez már megszokássá vált számára, és nem azért ír leginkább, mert hiányzunk neki, hanem mert megszokta, hogy a szokásos bementett sablon szöveget elküldi megint. Igen, ez a nehéz, megtalálni az arany középutat. Látom a pasikat, és a csajokat, kívülről szemlélve könnyen beszél mindenki, de benne máshogy lát az ember, főleg ha az a bizonyos rózsaszín köd ég mindig homályosít, és csak a jó dolgokat engedi eljutni a tudatokig. Ilyenkor sajnálom a pasit is, hogy vacillál a telefon előtt, küldje, ne küldje, mi lesz, ha nem küld, és megsértődik a lány, hogy milyen bunkó, nem gondol rá, már nem is szereti, de ott a másik, hogy ha meg elküldi, lehet örül, vagy felmerül benne, hogy ez sablonos, és nem azért küldi, mert tényleg hiányolja, és szereti, hanem csak megszokásból. És ilyenkor az a szerencsétlen, akiről patakzik már a verejték, tanácstalanul mered segélykérően a mobiljára, hogy mi legyen.

De ne is csodálkozzunk, hogy ide jutottunk. Amennyi fura szabály van, hogy első randin mit kell, mit ne, mit vegyél fel, mit kerülj, hogyan viselkedj, mit ne mondj, az ember teljesen összezavarodik, feszeng, nem tud kikapcsolódni, és ellazultan csevegni, hanem megpróbálja a legjobb formáját hozni. Ilyenkor vagy balul sül el, mert az első, és legmeghatározóbb élmény kudarcba fullad, hiszen nem tudja jól érezni magát, és egyből a negatív érzés keríti hatalmába, vagy nem az igazi, valós képet adja magáról, ami később ha kiderül, nem mindig a legszerencsésebb.

Meg nem csak a női magazinok rejtenek pasizós tippeket, a férfimagazinok is tele vannak a csajozós cikkekkel; a mit mondj, hogyan dicsérd, mit viselj, hogyan érkezz, stb. témakörök. Például mekkora baromság, amikor azt írja, egy nő azért vesz fel piros ruhát, mert abban úgy hiszi, szexibb, érzékibb, és jobban kell majd a pasinak. Az fel se merülhet, hogy szereti a színt, vagy úgy gondolja, jól áll neki.

De nagyon elkanyarodtam, igazából engem az a kérdés érdekelt volna jobban, hogy miért nem akarnak már hódítani a pasik, és miért van az, hogy majdnem csak a nő fut a pasi után? Lehet ott ment tönkre a helyzet, amikor anno néhány nő azt követelte, legyünk egyformák a férfiakkal? Mert akkor valamit alaposan félreértett a másik nem.

Bár ha belegondolok, igaz, a hollywoodi romantikus filmek nagy része csak tündérmese, de valamiről azért csak mintázni kellett. Csak van olyan pasi, aki nem fél kimutatni az érzéseit, és amint megpillantja azt a bizonyos nőt, elindul, hogy reagáljon a nő jelzéseire. Hiszen egy nőnek nincs is annál jobb érzés, hogy valaki kívánatosnak tartja, és érdekesnek, hogy meg akarja ismerni, és küzdd érte, hogy megkaphassa. valahogy ez hiányzik, és nem sértésnek, de az a pasi,aki nem képes egy nőért küzdeni, hanem ül, és várja a sült galambot a szájába, az nem is igazi férfi. Nem kéne a férfiaknak azt hinniük, hogy annyira függetlenek akarunk lenni, hogy már az udvarlás folyamatát is átvesszük. Igenis tessék mindet meghódítani, és itt azoknak a nevében beszélek, akik igénylik. Akik nem fognak odalépni a pasihoz, hanem szemeznek vele, rámosolyognak, hátha végre kapcsolat a másik,és odamerészkedik. Kellenek a cikis csajozós dumák, de nem a durván és sértően argo szlogenek, amikor a nő nem nőnek, hanem valami akciós tárgynak érzi magát egy multi polcán.

Igenis jólesik, amikor mélyen a szemünkbe néznek, és azt mondják, tiéd a legszebb szempár, pedig tudjuk, ezt mondja minden ilyen esetben, amikor azt mondja, minden apró hibánkkal együtt imád minket, ilyenkor úgy érezzük, nem számít, ha nem férünk bele egy XS-es ruciba, ha néha nem áll jól a frizura, vagy a smink se segít eltüntetni a szem alatti karikákat és bőrhibákat, mert tudjuk, minket így is szeretnek, és ez erőt ad nekünk, és magabiztosságot, és érezzük, igenis fontosak vagyunk valakinek. És hiába vagyunk alacsonyabbak, vagy magasabbak, esetleg soványabbak vagy kövérebbek, mint szeretnénk, vagy hiába nagyobb az orrunk, zavarnak a szeplők, vagy az elálló fülek, a pasit ez nem zavarja, hiszen ő így szeret minket, így akar mindet. És igenis így vagyunk egyediek, tessék büszkének lenni magunkra, mert a sokszáz csaj közül mégis mi kellünk neki, volt bennünk valami egyedi, amit másban nem vélt fellelni, volt valami, lehet belső, sőt akár valami külső dolog is, amit mi előnytelennek véltünk, ő viszont kifejezetten imádja.

Úgyhogy férfiak, ne ijedjetek meg, igenis a nők többsége igényli a hódítást, amikor egy férfi küzdd a kegyeiért. Igenis kell a nőnek, hogy a férfi egy gyenge, érzékeny és törékeny személyként kezelje, főleg a mai világban, amikor a nőknek még mindig meg kell küzdeniük, hogy egyenrangú félként kezeljék őket. A kemény és határozott külső mögött igenis ott van a nő, aki gyengédségre, szeretetre vágyik, és aki nem akar még a férfiért is megküzdeni.