Az a kis helyes kemény fenék...

Ilyenkor motyogom, hogy milyen igazságtalan is a sors. Én lemegyek futni, kocogni, köpöm a tüdőm, felülések, oldalra hajolás, hasprések és milliónyi láblendítés, és talán, mondom TALÁN egy kicsit meg tudom közelíteni azt, amit a pasik ingyen kapnak a természettől. Gondolok itt a finom kicsi és formás popókra, lapos hasra és hosszú vékony combokra. De ez így is kell, hogy legyen, mert egy női szem legelőször a kerekded almaszerű feneket stíröli, ha előttünk kavar az illető. Ő meg mit néz meg? Hogy a nő ott kerek-e, ahol és ahogy kell. Milyen is lenne az élet, ha

Bókhiányban...

Olvastam egy cikket, ha már itt a nyár, nem árt tudni, melyik ország férfiait mi tüzeli fel, mi az, amitől teljesen begőzölnek, mik a vágyaik és kívánságaik, és persze hogyan vélekednek rólunk.

Hát nem semmi, elég változatos képet festettek le rólunk...van, aki szerint féktelen bulikra vagyunk képesek, akiknek túl gyors, és pörgős az életvitelünk, és szerintük lassítanunk kéne egy picit. Van viszont, aki szerint túl merevek vagyunk, nem tudunk lazítani, valaki szereti a stílusunkat, másnak túl kihívó, vagy éppen túl szerény az öltözködésmódunk...ahogy nincs két egyforma ember, úgy az országok fiai is másképp vélekednek rólunk, magyar lányokról.

De az egyik, ami tényleg igaznak bizonyult, hogy a magyar nők is igenis vágynak a bókokra, de ha valaki bókol nekik, akkor megijednek, nem tudnak vele mit kezdeni. Jaj, tudom, a miért nem adnak a pasik virágot egy nőnek mániám, de most nem erre gondoltam, hanem arra, hogy kevés olyan emberrel találkoztam, aki igazán komolyan venné a bókolás és csábítás folyamatát. A leggyakoribb eset, amit eddig tapasztaltam, hogy valaki a modern világ vívmányait használja, mert annyira félszeg, és fél  visszautasítástól, hogy egy sms-t dob a kiszemelt hölgynek. Nem tudom, más lányok hogy vannak vele, azért én egy személyesebb felhívásnak sokkal jobban szokta örülni, mint egy telefonba mentett sablonnak, hogy szép a szemem, már rég szemezik vele - na itt a gond, mert ha szemezne velem, akkor észrevettem volna, és nem az sms-t olvasva nézném, hogy most meg mi van -  ha meg annyira szimpinek tart, nagy ez a világ, és van mindig lehetőség kettesben maradni, amikor oda lehet állni, és megkérdezni, hogy van-e kedve hozzá a hölgyikének. Lehet, hogy ti fiúk ezt a gyengeség jelének tartjátok, amikor ott a nagy alkalom, odaálltok elénk, és remegő lábakkal, jobban félve mint egy szóbeli vizsga alkalmával elhebegitek, hogy szeretnétek velünk járni. Kimondani nehéz, de szerintem ha a hölgyike mosolyogva elpirul, és igenlően bólint, mégis megérte, nem igaz? Mert valljuk be, az az sms elég személytelen, és hangulatfüggő. Ha éppen rossz passzban van a másik, azt olvas ki belőle, amit csak akar, másképp értelmezi, olvassa, és akár még sértően is értelmezheti. Meg hol a hatás?! Kap egy sms-t, és kész, lázasan markoljátok a telefont, a tenyeretek izzad, és a mobil kicsusszan belőle, szuggeráljátok a monitort, és egyre szövődik a sztori, hogy vajon miért nem írt még vissza?

De az fix, hogy bókokkal nem valami sűrűn vagyunk elhalmozva...nem azt mondom, hogy folyton legyeskedjetek körülöttünk, ha reggel kócosan felkelünk, mondjátok, milyen szépek vagyunk, mégha a kócos zilált haj és a csipás szemek láttán elmenekülnétek, nem hazugságokra vágyunk, hanem bókokra...és nem olyan sablonokra, hogy "te vagy a legszebb nő a földön", "gyönyörűbb vagy, mint valaha", ezek már lejártak, és ha számotokra mi vagyunk a legjobb, akkor se nagyon hisszük el, mert általánosítás...ha bók, legyen személyre szabott, de kíméletes...ha mondjuk imádjátok a csaj elálló füleit, de tudjátok, hogy ő mindig takargatja, nem kell eltitkolni, csak finoman kell a tudtára adni. Sajnos van, akit valamelyik tulajdonsásáért annyit csúfoltak, hogy felnőttebb korára már ha bóknak szánják is megsértődik, megharagszik, azt hiszi, most is csúfot űznek abból a "negatívumából".

De a bókok igenis kellenek, része kell, hogy legyen a flörtnek, kell, hogy az a leányzó teljesen elolvadjon, le kell venni a lábáról, éreztetni kell vele, hogy gyenge és végtelen, hogy a férfi imádja, megvesz érte, és így fogja elhinni, hogy neki mi vagyunk a legszebb az elálló füleinkkel, vagy kapafogainkkal, az O- vagy X-lábainkkal. És így fogjuk elhinni, hogy ennek az egy férfinak mi vagyunk a minden, a többi nő még a lábunk nyomába se érhet, mert úgy ahogy vagyunk egyediek vagyunk, és tökéletesek...

Beskatulyázva a hasonlóság miatt...

Eltelt egy elég hosszú idő, nem írtam, de most itt vagyok megint. Sajnos összejöttek a dolgok, és fáradtan nem volt erőm leülni a gép mellé...meg amúgy is, semmi jót nem tudtam volna írni, elszállt a Múzsa, és ha nincs ihlet, hiába erőlködnék, semmi jó nem jutna eszembe, és csak valami katyvaszt lesz belőle...

Na, de lényeg ami lényeg, így megint volt pár szabad percem gondolkodni...na igen, itt máris rosszul hangzik, én és a gondolataim, ajaj, mi fog ebből kisülni. És rájöttem valamire, hogy az embert a régi események és emlékek hogy formálják át az idők során. Na, tudom, nagy cucc, ezt eddig is tudta mindenki, de én arra gondoltam, hogy egy nő életében mekkora változásokat okozhatnak a pasik. Ha belegondolok, minden korábbi pasimban volt valami, ami megtetszett, a stílusa, ahogy öltözködött, ahogy beszélt, a szemei, ahogy megnedvesedtek vagy csillogtak, a gesztusai, a mimikája, minden. És mindegyiknek volt valami kis sajátossága, ami csak rá vallt. Aztán ahogy megyek az utcán, látok egy helyes pasit, hátulról, végigmérem, hümm, nem is rossz, micsoda formás fenekek, erős karok, áramvonalas idomok, és a hangja is mesés, férfiasan mély, és andalítóan zümmögő...aztán megfordul, és mintha arcon borítana egy pohár jéghideg vízzel, szó szerint összeborzadok, hogy huh, mégse olyan rossz. Aztán teszek pár lépést, és azon töröm a fejem, vajon mitől ábrándulhattam ki belőle ilyen hamar. Aztán leesett sok hasonló eset után...volt benne valami, ami egy korábbi kapcsolatra emlékeztetett, és eszembe jutottak az akkori gondok, bajok, kudarcok, és egyből a mesés idegent ez miatt a pici hasonlóság miatt beskatulyáztam a "VIGYÁZZ!!! VESZÉLYES!!!" alakok közé. Holott nem kéne, de mégse tudok vele olyan könnyedén beszélgetni, ahogy a szemébe nézek, mintha az a zafíros kékség nem is ezé a jóképű idegené lenne, hanem egy korábbi ex nézne vissza, ahogy nevet, a hajába túr, idegesen megigazítja a nadrágját, mind-mind egy korábbi kudarcot juttat eszembe, amitől megijedek, inamba száll a bátorságom, és semmi kedvem megint belekóstolni, mert a korábbi sikertelen kísérletekkel egy kalap alá véve még a kezdetekkor halálra ítélem a kapcsolatot. És kivel szúrok ki igazán? Mindkettőnkkel, mert neki nem adok esélyt, olyanhoz hasonlítom, akihez nem méltó, nem is ismerem rendesen, de máris félek, ő is majd csinál valami butaságot, amivel elszomorít, megbánt. De vesztes vagyok én is, mert futni hagyok egy újabb lehetőséget, esélyt se adok a "Nagy Ő"-nek, meg se akarom ismerni igazán, mert úgy vélem, jobb is így, ha hasonlít, ő is ugyanolyan lesz, mint a másik volt! Hülye vagyok, nagy nagyon, felelőtlenül pakolom szegényt egyik skatulyából a másikba, és mekkora szemét vagyok, hiszen mi jogon merem elítélni, még nem is ismerem igazán, mégse hagyom neki, hogy rendesen bemutatkozzon...de akkor javítsuk ki a hibákat, nagy levegő, csak a szépre gondolok, belenézek azokba a hatalmas zafírkék szemekbe, elmerülök a kékség hullámaiban, és hagyom, had beszéljen Ő is...ki tudja, de remélem kellemesen fogok csalódni...

Szeretlek, szeretlek...

Mitől is válik ez a kifejezés annyira elcsépeltté? Sajnos ma már annyira közkedvelt, hogy ez a szó, ami leveszi a nőt a lábáról, ha a férfi gyengéden átkarolja, és azt mondja a szemébe nézve, "szeretlek". Van, aki ezt komolyan gondolja, de van, aki csak azért mondja, hátha ezzel megpuhul a pipi és benne lesz egy gyors numerában. És sajnos hála a kapitalizmus pénzszippantó ünnepeinek - itt főleg a Valentin-napra gondolok - amikor a szeretetet egy puha plüssmacivan egy doboz desszerttel vagy néhány szál vörös rózsával ki tudjuk fejezni. Na ne már, de komolyan. Ennek az ünnepnek annyi a haszna, hogy a cuccokat 2-3-szor annyiért rásózzák az emberre, és főleg felesleges dolgokat veszünk, a csoki elfogy, de a maci ott fog porosodni az évek során gyűlő medvegyűjteményben, ránézünk, azt mondjuk, jah, ezt az XY-tól kaptam, mert szeret. Hát igen, és XY annyira biztos akart lenni a dolgában, hogy a megvett macinak még a pociján is ott éktelenkedjen ez a sablonossá vált kijelentés.

Mert azt mondom, aki igazán szereti a másikat, az nem csak az évnek ezen az egy napján lepi meg a másikat, nem csak ezen a napon rohan, hogy minden divatos kiegészítője meglegyen. Meg ez a "szeretlek" dolog is néha olyan elcsépeltnek hangzik, és sajnos hajlamosak lehetünk arra, hogy megszokásból mondjuk a másiknak, ahányszor megcsókoljuk, megöleljük. Ilyenkor meg elgondolkodunk, hogy ez most tényleg szívből jött, vagy már megszokta, és olyan lett, mint amikor átkapcsoljuk a TV-t, mert úgyse nézi mert már rég elaludt rajta, felriad és rávágja félálomban, hogy "na, mivanmivan, néztem a TV-t, ne kapcsolgasd". Megszokta, és mindig az adott helyzetben ezt mondja.

Meg a másik, amikor már kicsit idegesítően hat ez a szó, ha minden egyes 5 percben elhangzik. Láttam már pár srácot, akik már a vészkijáratot keresték, amikor a csini csajszi rajtuk csüngött, gügyörészett nekik és folyton mondogatta, mennyire szereti őt. Lehet a csávónak rossz volt a rövidtávú memóriája? Nem hinném, de már engem is kicsit idegesített. Vagy a másik, amikor cuppannak a puszik, elcsattannak a csókok, és minden puszi előtt azt mondják egymásnak, szeretlek. És mit hall a külsős? Szeretlek-cupp-szeretlek-cupp...egy idő után elég idegesítő tud lenni, és elcsépelt, mert ha valaki ilyen sokszor ismételgeti, mennyire szeret két dologra tudok gondolni. 

Vagy ennyire bizonytalan, és úgy gondolja, minél többször ismételgeti, annál jobban meg tudja győzni a másikat hogy tényleg mennyire szereti, vagy szeretné végre ezt az egy szót hallani szíve választottkjától, mert azt hiszi ez a "szeretlek"-szóáradat talán megtöri a makacsnak vélt lovagot, és majd kiönti nekünk szíve vágyát és minden velünk kapcsoaltos érzését. Ugyan, ezt ugye tényleg nem hisszük el?

Hiszen mit ér az, ha azt mondjuk, szeretlek, de nem is gondoljuk komolyan, csak ez olyan felszínes és berögzült dolog? Azt mondják, aki igazán szereti a másikat, az szavak nélkül is megérti, és már annyira ismeri a gondolatait, hogy szinte befejezi a mondatot a másik helyett. Lehet nem mondja el napi százszormeg ezerszer, hogy mennyire imádja, mégis midketten tudják, mit és hogyan is érez a másik.És ez az igazi szeretet és szerelem, ami akár százszor is többet érhet, mint egy kimondott szó, ami mögött nincs érzelmi háttér.

De azért ha tényleg szívből jön ez az egy szó, mindenkit levesz a lábáról, és teljesen elolvadunk tőle...