Egy szakítás után mit változatosak az érzelmek. Én először fel sem fogtam, olyan hirtelen és váratlanul ért, hogy először csak pislogtam, mosolyogtam, és ahogy elkezdtem feldolgozni a történteket értettem meg, hogy ez gáz. Gáz, hiszen egy olyan lehetetlen és badar indokkal tettek lapátra, és olyan módon, hogy azt hittem itt a vég, innen nincs tovább. Mert nem is az fájt a legjobban, hogy megint egyedül vagyok, és maga a szakítás se bántott, hiszen az utolsó időszakban eltűnt a rózsaszín felhő, meg a szikra, és rájöttem, megismertem és mégse ő az a rejtélyen idegen, akire a nagy Ő-ként vágyakoznak a lányok, persze nekem nem a szőke herceg kell fehér lovon, de az ember úgyis megérzi, ha az a valaki éppen az a bizonyos Valaki. Csak ezt hogy mondja el a másik megbántás nélkül, hogy a másikne azt érezze, hogy csak egy pótlék volt, egy kellék, ameddig az ember nem akart eygedül lenni, és ha nincs jobb jó volt ő is. Szépen fogalmazgattam, hogy s mint lehetne a tudtára adni, hogy vége. De ő megtette. Gyors volt és kíméletlen, és az akkoriban amúgy is rossz paszban lévő támogatásra és megerősítésre vágyó énemen rugott még egyett, hogy bebizonyítsa igenis lehet még mélyebbre zuhanni. Mert nincs is annál kiábrándítóbb, mint amikor bizonytalanságban hagy, és azt mondja, más irányt is érez vonzalmat, majd nemsokára összejön ismételten az exével. na, bumm, ezt nekem. Mi is volt a bizonytalanság? Először is, hogy tényleg volt-e harmadik, vagy csak egy hülye indok volt, hiszen nem tökösen a szemembe mondta, hogy láthassam rajta, mennyire igaz és komoly, hanem lerendezte egy levéllel. Ilyenkor komolyan nem értem a pasikat, amikor egy SMS-ben, levélben leráz, hogy vége, annyira se méltat, hogy azt a pár hetet, hónapot amit együtt töltöttünk annyira megbecsülné, és megmutatná, hogy tisztel még annyira, hogy szeméylesen mondja a szemükbe. Hiszen akkor van lezárás, ha van kérdés, meg lehet beszélni, egy SMS-re mit tud mondani az ember, visszaír? Na ne, nem fogok az ő stílusában reagálni.
Másodszor, ha ilyen gyorsan visszaevezett a régi kikötőbe, mi a garancia, hogy én csak egy felejtő pótlék voltam, nyűg,de legalább voltam. Mert elmaradtak a barátnőimtől irigyelt gesztusok, nem voltak napi hívások, hogy mi van velem, vagy legalább egy esti SMS, persze, tudom, ilyenkor jön a szöveg, hogy én is hívhattam volna, de rossz belegondolni, hogy én gondolok rá, és fontos annyira, hogy megkérdezzem, mivan vele, és érdekődjek, ő meg nem - vagy nem is érdeklem, és visszakanyarodunk a pótlék vagy csak feltevéshez, vagy nem tudom, talán nem az az aggodalmaskodó érdeklődő fajta.
Aztán jött a csendes időszak, amikor eltűnt, nem láttam, alig értem el, ő meg kimért volt, és mindenre volt magyarázata, kifogása, nekem meg jöttek az aggodalmak, hogy valami baja lehet velem, csak nem árulja el, hogy mi lehet velem a gond, velem van-e egyáltalán a gond, vagy van-eegyáltalán gond. És jött az érzés, hogy ez így nem jó, ez így nem mehet tovább, mert az sem megoldás, hogy csak azért vagyunk együtt, hogy ne legyünk egyedül. Aztán végre személyesen is láttam napokkal később, látszódott a gondterheltség, hogy valami nyomasztja, de le lett rázva egy fáradt vagyok kifogással, jöttek az ölelések, meg a csókok, és a "csinálhatnánk holnap valamit", amiből nem lett semmi, hanem két nap múlva megkaptam a levelet, hogy mást szeret. Fájdalmas időszak volt, hiszen annyi megválaszolatlan kérdést hagyott maga után, amit magamnak kellett megmagyaráznom, hogyha tényleg mást szeretett, miért nem közölte akkor személyesen, miért halasztotta a dolgokat későbbre. Aztán az ex már nem is volt vészes, csak maga a felismerés, hogy ezek szerint ennyit értem neki, hogy egy személyes búcsúra se méltat, és milyen hamar túl lett a dolgon, hogy másik másik nőnél handolt, és hogy valószínűleg velem akarta őt elfelejteni, de vagy könnyen túltevős fajta, vagy nem is volt sok érzés és élmény és emlék, amin el kell gondolkozni és fel kell dolgozni.
De nem is a siránkozás lett volna a célja ennek a bejegyzésnek. Inkább az, hogy mennyit öszönhetek neki, amiért sárba tiportnak éreztem magam, hogy egy nagy nulla vagyok, és a kutyának se kellek majd, ha ő neki se kellettem. Az önbecsülésem a béka segge alatt volt, és azt mondtam, nem lesz belőlem semmi.
Aztán gondolkoztam, és elmélkedtem és rájöttem, hogy ennyit nem ér egy ekkora segg, igenis megmutatom, ha nem is neki, hanem magamnak, hogy tudok én, ha akarok, és mennyire sokra is vagyok képes, belevágtam új dolgokba, kerestem új hobbikat. És mégis túléltem? Naná, vannak új ismerősök, tanultam megint sokmindent az életről és az emberekről. És bebizonyítottam magamnak is, hogy talpra lehet állni, ha soká is nehezen is egy szakítás után :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése